Liszi Attila: szabadságérzet a lejtőn

Meglehetősen korán kezdődött a downhill iránti szenvedély. Hogyan szeretett bele a sportágba?

Szerelem volt az első pillanattól kezdve. Általános iskolában a tanítás után mindennap fogaskerekűvel mentem haza, s láttam, hogy egy csoport nagy downhillgépekkel a hegy felé veszi az irányt, egyik alkalommal követtem őket, végül így keveredtem először a pályára.

Családja támogatta ebben? Próbálták lebeszélni?

Pályafutásom elején anyukám nagyon féltett, sírt a verseny előtt, mindig aggódott értem. Aztán jöttek az eredmények, egyre ügyesebb és gyorsabb voltam, s megértette, mennyire fontos ez nekem, és mindenben segített, amiben tudott, egyebek mellett a táplálkozásban és az edzésekben is. Apukám pedig az utazásokat és a technikai hátteret biztosította, úgyhogy szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen nagyszerű családom van.

Mit szeret leginkább ebben a hétköznapinak semmiképpen nem nevezhető sportban?

Két teljesen ellentétes dolgot imádok a kerékpározásban. Az egyik, amikor szabadon gurulunk a srácokkal közösen valamelyik lejtőn. A világ összes gondja és problémája köddé válik, nem számít ki vagy és honnan jöttél, teljesen kiürül a fejed, csak te, a haverok, a technika és a természet, felhőtlen nevetések. Szabadság… De a másik végletet, a versenyzést is nagyon szeretem. A futam előtti izgalmat, amikor összeszorul a gyomrod, és tudod, hogy az elkövetkező három-négy percben kell összeszedned minden tudásod és erőnléted, hogy összecsaphass a riválisaiddal, és ha minden a terv szerint alakul, győztesként kerülj ki.

Mi a legnehezebb benne?

Erre szokták mondani, hogy az éremnek két oldala van. A közösségi médiában nagyon jól mutat, amikor pózolunk az érmekkel, kupákkal, de az odavezető út néha nagyon keserves. Rengeteg lemondással jár, állandóan figyelni kell a helyes táplálkozásra, és sérülések esetén a rehabilitáció se leányálom. Az utazás is rendkívül kimerítő, általában legalább négy, de előfordul, hogy tíz órát is utazunk egy-egy versenyre. Sőt, Norvégiába a világbajnokságra csaknem huszonnégy órát utaztunk, több ezer kilométer és kompozás az Északi-tengeren, mit mondjak, nem volt pihentető.

Profiként mekkora a sérülésveszély?

Egyes pályákon előfordul, hogy hatalmas ugratókat vagy kockázatos íveket vállalunk be a jobb eredmény elérése érdekében. Nem nevezném félelemnek, inkább izgalommal tölt el, amikor valamit először csinálsz, s vállalod a kockázatot. Sajnos ez olyan sportág, amelynél egyetlen kis hiba is súlyos sérülésekkel járhat. Résen kell lenni.

Több súlyos sérülése is volt már. Melyiket volt legnehezebb átvészelni?

Egy-két törés, zúzódás, izom- és szalagszakadás, ízületi sérülések… Mit mondjak, volt már részem sok kellemetlen élethelyzetben, de legnehezebben a három évvel ezelőtti országos bajnokságon elszenvedett bokasérülésemmel küzdöttem meg. Több mint két hónapig viseltem a gipszet, egy hónap fekvő és egy hónap járó. Szerencsére műteni nem kellett, de eltört a jobb bokacsontom és a külső szalagjaim is elszakadtak. Hosszadalmas és fájdalmas volt a felépülés, mellékhatásait a mai napig érzem.

Heti szinten mennyit és hogyan edz?

Manapság elég lazára veszem, elsősorban a kedvemtől függ. Előfordul, hogy egy héten négyszer edzek, de van, hogy egyszer sem. Általában saját testsúlyos gyakorlatokat végzek, és sokat kerékpározom országúton.

A táplálkozására mennyire figyel?

Ezt is lazán kezelem, próbálok minél kevesebb gyorséttermi ételt fogyasztani és tudatosan táplálkozni. Sok gyümölcs, zöldség, minél kevesebb haszontalan szénhidrát, de már nem sanyargatom magam, mint régebben.

Ha már a lazaságnál tartunk, tavaly miért vonult vissza? Időközben nem gondolta meg magát?

Túlzottan körülményessé vált a profi versenyzés, úgy voltam vele, hogy rendesen csinálom, teljes odaadással, vagy sehogy. Talán egy komolyabb felkészüléssel újra felvehetném a versenyt a leggyorsabbakkal, de manapság nem vonz ez a lehetőség.

A downhill után miért éppen a krosszmotorozást választotta? Tudja egyáltalán kamatoztatni a korábban megszerzett tapasztalatait?

Mindig is vonzott a krosszmotorozás, downhilles éveimben is folyamatosan követtem a profi MX-versenyek eredményeit, mindig visszanéztem a versenyek felvételeit. Idővel megadatott, hogy vásárolhattam egy motort, és négy nap múlva már versenyeztem Piliscséven. A kerékpáros múltamból sok mindent felhasználtam a motoron, állva például nagyon jól egyensúlyozom. Sokáig nehezen tudtam ülve kanyarodni felemelt lábbal, mert ilyesfajta technikát a kerékpáron sosem kell alkalmazni. A legnagyobb különbség, hogy a bicajon csak lendületedből és a lábizmaidon keresztül pedálozással tudsz előre haladni, míg a motoron van közel negyven lóerő a gyorsításhoz, ennek eredményeképpen a test súlypontját is teljesen máshova kell helyezni.

Mivel foglalkozik? Összeegyeztethető a sport és a magánélet?

Családi vállalkozásban dolgozom. Épületek generálkivitelezésével foglalkozunk, hat órakor kelek, héttől kezdődik a munka, és délután ötig tart. A párom és a családom is elég rugalmas, így könnyedén alkalmazkodunk egymáshoz.

Bármi egyéb hobbi, kedvenc sport, amelyet rendszeresen figyelemmel követ?

Az autósport is érdekel, terepjárókkal szoktunk túrázni, de egyéb sport nem kelti fel az érdeklődésem. Szabadidőm nincs sok, de ha mégis akad egy kevés, azt természetesen a párommal töltöm.

Mit tart eddigi pályafutása legnagyobb sikerének és miért?

A leogangi világkupán a top nyolcvanas kvalifikációmat, mivel én vagyok az egyetlen magyar downhillversenyző, akinek ez sikerült.

Következő céljai?

Az már a motokrosszhoz kapcsolódik. Szeretnék az idei évben III. osztály MX2 kategóriában magyar bajnokságot nyerni, és jövőre jó eséllyel pályázok a II. osztály MX2 bajnoki címére is.

Jelentős múlttal és kiemelkedő eredményekkel a háta mögött hogy látja, mi kell leginkább ahhoz, hogy valaki sikeres legyen akár a kerékpározásban, akár a motorozásban?

Elsősorban akaraterő és kitartás. Ki kell tűzni egy célt, és mindent meg kell tenni, hogy elérd. Ha ennek eleget teszel, egy nehéz, de örökké emlékezetes hullámvasutazás veszi kezdetét.