Lőw András: Eposzi jelzők helyett

Átélni egyszer a Spartathlont – sokak álma az ultrafutók mezőnyében. Odaállni huszonkettedik alkalommal is a rajthoz… Árulja el, mi viszi évről évre ugyanarra az útra?

Nekem a Spartathlon ünnep. Történelmi gyökerekből fakadó esemény, ami az életem részévé vált. A Spartathlon az a verseny, amelyen találkozni tudok futóbarátaimmal. Sokan vannak, akikkel minden szeptemberben újrakezdünk, majd félbeszakítunk egy beszélgetést, de a következő évben ugyanott folytatjuk. Nekem ez a verseny már ezt is jelenti.

Azért az a 246 kilométer nem baráti teadélután…

Nem, csak az én esetemben már máshová került a fókusz. Azért, mert én így gondolok erre a versenyre, még nem lesz könnyebb: ugyanannyi a kilométer, ugyanannyi a rám váró idő, és általában a görögországi meleg is ugyanolyan. A nehézségek megvannak, csak én már másként tekintek rájuk.

Lehet a Spartathlont rutinból teljesíteni?

Tapasztalás mindenképpen kell hozzá, de ez a verseny ennél dinamikusabb, igazi adaptációs történet. Az a lényeg, ki miként tud alkalmazkodni a változó helyzetekhez, hogyan tud improvizálni.

Például mi az, amitől a verseny közben jól tudom érezni magam, vagy éppen mivel tudom kizökkenteni magamat a borongósabb gondolatokból. Ez akkor és ott dől el.

Vagyis igazi fejmunka. De mi a helyzet a futással? Mi kell ahhoz, hogy valaki rajthoz tudjon állni egy ilyen klasszikus nagy versenyen?

Nyilván nem a nevezési feltételekre gondol, hanem felépített edzéstervekre, teljesítőképességi határokra, megerősített fizikai tűrőképességre. Csalódást fogok okozni: én az elmúlt években többet beszéltem a futásról, mint amennyi időt szenteltem neki. Sanda gyanúm, hogy ezt nyilatkozni egy sportlapban nem túl szerencsés, de ez az igazság. Nem tudatos döntés volt, egyszerűen így alakult az életem. A gyerekek elkezdtek felnőni, és már nemcsak gondozni kellett őket, hanem lehetett velük játszani, beszélgetni, értékes időt együtt tölteni. És ez sokkal izgalmasabb és szerethetőbb részévé vált az életemnek, minthogy hetente hosszú kilométerekre elmenjek egyedül edzeni. Annyira még nem nagyok, hogy teljes mélységében bevonjam őket a futásba, hiszen tíz-, nyolc- és háromévesek a srácok, de mivel az életben egyszer adódnak a pillanatok, ha nem nekik élnék vagy velük élném meg ezeket, akkor bizony nagyon bánnám.

 

 

 

Mennyit edzett a Spartathlon előtt?

Semennyit. Idén körülbelül hétszáz kilométert gyűjtöttem össze, de ezt sem rendszeres edzéssel, hanem egy-egy nagyobb versennyel. A legutóbbit, a szekszárdi Korinthosz.hu-t fel is adtam, ami lelkileg megnyomott, de azért sikerült feldolgozni a Spartathlon rajtjáig.

Egyébként a hozzáállásom nem azt jelenti, hogy félvállról venném a versenyt, hogy ne lenne bennem félsz az előttem álló kihívásokkal kapcsolatban. Félelem korábban is volt bennem, ám ezek az érzések a sok futástól nem múlnak el.

Igen, csak ez olyan egyszerűen hangzik, miközben az emberek hősöket, heroikus küzdelmet látnak, vagy éppen legjobb ultráink blogját olvasva arra gondolnak: ez nem embernek való…

Nem vagyunk hősök, és a küzdelmünk sem heroikus. Magunknak csináljuk, magunknak okozzuk a szenvedést, már ha szenvedünk. Én nem vagyok mazochista, a futást azért választottam, mert örömöt ad, ha szenvedést jelentene, akkor az én életemben sok értelme nem lenne. Persze vannak nehéz pillanatok vagy éppen falak, amelyeken át kell menni, de attól még nyomokban sem az olyan, mint amit egy-két versenybeszámolóban olvas az ember. Én is olvastam már magamról olyasmit, hogy a kilencvenedik kilométernél a fáradtságtól mellényúltam a pohárnak a frissítőpontnál.

Pedig akkor én kifejezetten jól éreztem magam, belülről más volt az az adott pillanat. Éppen az ellenkezőkét éreztem, azt, hogy milyen jól vagyok most, de biztosan leszek még rosszabbul is.

Vannak a futásának stációi?

Mindig más és más. Attól függ, hogyan készültem rá, milyen lelkiállapotban érkeztem a versenyre. Volt, hogy már az első tíz kilométernél merev lábakkal futottam, és meg kellett győzni magamat arról, hogy mit is keresek itt, máskor pedig a verseny közepén vagy a végén adódtak gondjaim.

Mindössze egyszer, 1994-ben adta fel a versenyt, ami a harmadik Spartathlonja volt. Miért éppen azt nem fejezte be?

Nagyon jó futóévem volt, sokat versenyeztem, jól éreztem magam, de az egyetemen is sok volt a tennivaló, s egyszerűen kilúgozott fejjel érkeztem a versenyre. Szörnyű volt megélni, hogy a lábaim képesek lettek volna továbbmenni, de az agyam hagyta, hogy elmúljon felettem a szintidő. Az fájt a legjobban, amikor másnap láttam célba érkezni azokat a futókat, akikkel együtt pihentem meg ennél az ellenőrzőpontnál. Ettől a feladástól persze nem mentem a Dunának, csak egyszerűen konstatáltam, hogy nem kellett volna elindulnom.

Amit mond, azt mutatja, hogy a fizikai és a lelki fáradtság nem jár együtt.

Hát persze, hogy nem. Tudtam én mosolyogva is sugárban hányni, ha éppen arra volt szükség. A rossz gondolatok nem feltétlenül a rossz fizikai állapot eredményei. A Spartathlon hőskorában egyszer, amikor még nem volt ilyen jó a közvilágítás éjszaka, és nem volt ennyire sűrű a mezőny, teljesen elvesztettem a fonalat. Vaksötétben, légüres térben futottam egyedül, de valójában abban sem voltam biztos, hogy mozgok, sőt, hogy élek-e még. Ma már ilyen nem fordulna elő, hiszen ez a verseny is kinőtte magát, még úgy is, hogy létszámlimit van.

A Spartathlon igazi utazás, de az a gyanúm, hogy önöknek a célba érkezés nem a verseny legszebb pillanata, talán inkább „csak” megváltás.

Van, akinek megváltás, de nem kell úgy definiálni a versenyt, hogy folyamatos leépülésből, zuhanórepülésből áll. Nem az. Vannak rosszabb szakaszok, amelyeken így vagy úgy úrrá lehet lenni. Ha nem, akkor fel kell adni. És igaza van, számomra a verseny legszebb pillanata valóban nem a célba érkezés, inkább az előtte lévő szakasz, amikor megérzed, hogy képes voltál végigmenni, és felül tudtál emelkedni a kishitűségeden.

A finisnél én már csak arra figyelek, hogy ne ütközzek össze egy járókelővel, és megvárjam, amíg az előttem lévő túljut a célceremónián.

Nemrégiben egy kollégám arról polemizált: nem érti, hogy az embereknek miért van szükségük az extrém helyzetekre, arra, hogy folyamatosan kilépjenek a komfortzónájukból, miközben azon belül sem tudnak igazán megfelelni önmaguknak. Ön választ tud erre adni?

Egyrészt mindenkinek más és más a komfortzónája, vagyis erre nincs adekvát válasz. De értem a felvetést, amelyhez kapcsolhatjuk azt a tényt is például, hogy a futás és a túledzettség már fent van a szenvedélybetegségek listáján. Vagy mondhatjuk azt is, hogy menekülés gyanánt társadalmilag igazolt pótcselekvés a sport – de mégiscsak jobb futni, mint a pohár fenekére nézni, nem? Van, aki öngyógyításnak használja, bánatában fut és meditál, ezzel húzza ki magát a nyamvadt dolgokból. Az én esetem kicsit más. Tizenegy-tizenkét évesen kezdtem el futni, és ahogy nőtt az érdeklődésem a sportág és a versenyek iránt, úgy a távok is kezdtek megnőni. A feleségem úgy ismert meg, hogy nekem volt egy ilyen hobbim vagy hóbortom, amihez szépen alkalmazkodott ő is.

 

 

A környezete nem tartja csodabogárnak?

Nagyon bízom benne, hogy nem, bár volt olyan példa, amin én is meghökkentem. Egyik évben a fiam ovistársának apukája mondta a versenyt követően, hogy látott a hegy lábánál elfutni a webkamerán.

Én elviccelődtem azon, hogy izgalmasabb lenne, ha a hegy másik oldalára tennék azt a webkamerát, aztán amikor hazafelé tekertem, akkor esett le, hogy én hajnali kettőkor jártam a hegy lábánál, ami magyar idő szerint is hajnali egy.

Érthetetlennek tartottam, hogy valaki fenn maradt azért, hogy lássa a Lőwöt elsuhanni egy másodperc erejéig. Korábban ez a sportág nem volt ennyire az érdeklődés középpontjában, de a futás népszerűségével ma már az ultrákra is nagyobb figyelem szegeződik, és már vannak olyan példaképei is a sportágnak, amilyen Lubics Szilvia. Aki tudatos, profi, le a kalappal előtte. Én a második Spartathlonján beszélgettem vele a versenyt megelőző estén. Sokan úgy ültek az asztalnál, mint a siralomházban az utolsó vacsoránál, Szilviről pedig lerítt, hogy tudja, miért jött ide, tisztában van vele, hogy beletette azt a sok munkát, amire a győzelemhez szükség van. Jó volt ránézni.

Ehhez képest ön most „semmivel” a háta mögött rajtol.

Ahogy említettem, nálam már máshová került a fókusz. Bár amikor fiatal voltam, akkor sem volt nekem a Spartathlon high-tech történet. Nevetséges lennék, ha a harmadik, negyedik „tizedesjegyért” elkezdenék reszelgetni, áramvonalas ruhába bújni, jobb összetételű löttyöt inni, ami talán hozhat néhány százalék javulást az eredményemen. A futásból sem teszem már bele a maximumot, de mondjuk az elmúlt években bebizonyosodott, hogy ezen a versenyen a lelki tényezők sokkal fontosabbak annál, hogy hány edzéskilométer van a hátam mögött. Az emberek általában azt hiszik, elég két láb, jó keringés, tüdő és két kar a Spartathlon teljesítéséhez, de ez nem így van. Sokan olyan stílusban futnak, hogy az atlétaedzők szíve szakad meg, mégis teljesíteni tudják a távot. Van, akinek a futóstílusa példaértékű, mégsem tud túljutni a nehézségeken. Ezen a versenyen éppen ez a plusz a legfontosabb. Én a beszélgetéseken kívül ezért is térek vissza minden szeptemberben. Ez az én rekreációs nyaralásom. Még ha kicsit hosszúnak is tűnik…

(Megjelent a Nemzeti Sport Hosszabbítás mellékletében 2018 szeptemberében.)