Pontyozás a nádasban

A ponty és a nádas úgy összetartozik, mint a kutya és a csont.

A kettő nem létezik egymás nélkül.

Ráadásul a nád menti pontyozás nemcsak hatékony, hanem rendkívül hangulatos is. Az ember ott ül a csónakban, előtte a nádfal, a nagy csend, és lesi, miként mozdul meg az úszó, esetleg körülötte a nádas. A nádi pontyozás legendás eszköze a bambuszbot, melyet házilag készítettek a horgászok. Nem költöttek tízezres botokra, tetőtől talpig felgyűrűzött pálcára, a régi módszernél maradva sokszor hatékonyabbak is voltak.

A ponty a vízinövényekkel benőtt part menti sávban, így a nádasokban és környékükön tartózkodik legszívesebben.

A nádi pontyozás egyike azoknak a horgászmódszereknek amelyeknél nem keressük a halat, hanem szoktató etetéssel tartjuk helyben. A nádi pontyozáskor alapvetően úszós horgászatról beszélünk, azon belül is a feltolós vagy felfektetős módszerről. Ha a part menti sávban nagyobb, egybefüggő a nádas, jó esélyünk lehet a pontyfogásra.

Nem mellékes, hogy olyan védett öblöt keressünk, ahol a vízmélység legalább egy méter. A dobást akadályozó, zavaróan belógó nádszálakat kössük össze, vagy vágjuk le. A szoktató etetésünket csak a meder alapos vizsgálata után kezdjük meg, a vízben lehetnek éles vasdarabok, kötelek, üvegcserepek, torzsák. Az ilyen helyeket elkerüli a ponty.

 

 

Csalik tekintetében a száraz kukorica, az áztatott és főtt kukorica, valamint a krumpli jöhet szóba. Egyesek a fúrt kukoricára, mások a fűzött mogyorókrumplira esküsznek. Horgunk erős, vastag húsú legyen, 1–2 körüli méretben. Rövid előkére van szükség, az ólmozás egypontos, és a horogtól 3–7 centiméterre legyen. Orsónk legyen strapabíró, fékre egyáltalán nincs szükség, mivel a menekülő halat nem szabad beengedni a nádba.

Egy biztos, aki fogott már nádas előtt pontyot, újra és újra szeretné megélni az élményt.