Futni hatvanhárom évesen sem késő

Volt-e bármilyen előzménye, hogy elkezdett futni? Esetleg gyerekkorában vagy később sportolt valamit?

Az első futóélményem hatvan évre nyúlik vissza. Azon a nyáron apánk minden reggel felkeltett bennünket a húgommal, és hármasban lefutottunk a Dunáig meg vissza. Ez körülbelül két kilométer lehetett. Alapvetően kicsi koromtól kezdve nagyon szerettem sportolni, mindig nagy volt a mozgásigényem. Gyerekkoromban és a fiatalságom éveiben még nagyon sok lehetőség volt a sportolásra.

Rengeteg sportpálya volt akkoriban, aztán ott voltak a grundok és az utcák, amelyeken még messze nem volt ekkora forgalom. Ezeken a helyeken békésen lehetett focizni, ugrókötelezni, kidobóst játszani, lábtengózni, ugróiskolázni, fogócskázni vagy éppen biciklizni, télen pedig szánkózni.

Két strand is volt a kerületben, de előszeretettel jártunk le a Dunára is fürdeni. Nyaranta a vállalati üdülő csónakjában sokat eveztünk a Balatonon, pingpongoztunk a kertben, bicikliztünk az utcákon. Telente rendszeresen jártunk fel a családdal – nagyszülők is jöttek – a Normafára szánkózni. Nagyon szerettem a nőies sportágakat is. Nyolc évig versenyszerűen művészi tornáztam – Berczik Sári és Kovács Éva iskolája volt –, ma ritmikus gimnasztika a neve. Mindenféle sportágat kipróbáltam, főleg a labda- és csapatjátékokat kedveltem. Futni viszont körbe-körbe a pályán sohasem szerettem.

Mi késztette arra, hogy tavaly végül nekiálljon a futásnak is?

A barátnőim noszogattak, hogy csináljak már magammal valamit, mert egyre csak kerekedtem. Utáltam magamat érte én is, de izzadságszagú konditerembe, drága pénzért nem volt kedvem lemenni. Mégis ki kellett próbálnom, mert akkor lett meg az első nagy motorom – ötvenévesen –, s erősnek kellett lennem, hogy ha netán úgy alakul, saját erőből fel tudjam állítani a gépet. Fél évig jártam a konditerembe, de nem szerettem meg, abba is hagytam. Aztán csak tovább mondogatták, hogy kezdjek el futni, hiszen a környékünkön, a Pilisben csodás a levegő, ingyen van, csak kiszaladok a házból, teszek egy kört, és hazajövök.

Én futni?! Nem, nem, nem – tiltakoztam! Ugyan vettem valamelyik áruházban akciós futócipőt, de csak félretéve porosodott. A tavasszal szülinapomra futógatyát, trikót kaptam a csajoktól, hátha az inspirál.

Nem akartam futni, rajtam ne röhögjenek, hogy a dagadt, öreg nő futkározik az utcán. Aztán egy másik barátnőm a férjével a Facebookon partnert keresett a csapatukba egy váltóversenyre, ami augusztus ötödikén volt Tatán. Végül még három lány jelentkezett, így két csapattal indultunk, és én két másik lánnyal kerültem egy trióba. Csak ámultam a barátnőmön, hogy ő, aki sohasem sportolt, csaknem ötvenévesen elkezdett futni, és versenyekre jár. Rá is írtam, hogy bár nem szeretek, de a két kilométert én is biztosan le tudom futni. Szívesen kisegítem őket, ha elfogadják a lassú tempómat. Gondoltam, jó buli lesz. Na, ő is meglepődött. Ha komolyan gondolom, és biztosan megyek, akkor bevesznek. Egy hónapra szóló edzéstervet küldött, amely éppen a versenyre fejeződött be.

Hogy ízlett az elején? Mi okozta a legnagyobb nehézséget?

Az, hogy rádöbbentem, mennyire el vagyok tunyulva, milyen sok felesleges kilót cipelek. Az első három nap szörnyű volt. De ha egyszer valamit elvállalok, azt teljesítem. A hónap végére egész jól bírtam az edzéseket, magam is meglepődtem, hogy ilyen rövid idő alatt mennyit lehet fejlődni. Szóval, negyven fokban, délben volt a rajt, és lefutottam a két kilométeremet, utolsó előttiként értem be – de beértem! Egy számomra ismeretlen, nagyon kedves fiatal lány futott mellettem, és biztatott, hogy már a fele megvan, már csak ötszáz, már csak kétszáz méter van hátra. Rendkívül jólesett. A rendezők és a sporttársak mind nagyon kedvesek és segítőkészek voltak.

A szervezők mindenféle kategóriákat kitaláltak, hogy minél több versenyzőt díjazhassanak. Mi végül a dobogó harmadik helyére állhattunk fel az összéletkorunknak megfelelő kategóriában.

A verseny után sem hagytam abba a futást, mert az a barátnőm, akitől a futóruhákat kaptam, rábeszélt, hogy az ősszel is nevezzünk be egy versenyre. Az már öt kilométer volt. Azt is megcsináltam. Idén októberben, a Kolonics György-emlékfutáson a két kilométeres mellett a tizenegy és fél kilométeres távot is lefutottam.

Mikor lett a mindennapok része a futás?

Később kipróbáltam magam téli futóversenyeken is. Jótékonysági futásokra a mai napig el-elmegyek, de egyébként nem járok már versenyekre. Itthon lefutom az öt-hat kilométeremet, mert jólesik.

Nem mondom, olykor nehéz elindulni, néha három és fél kilométernél elgondolkozom, hogy jobbra forduljak-e, és hazafussak, vagy menjek tovább, és csináljam meg a nagy körömet. Aztán mindig öröm és boldogság, ha legyőzöm a lustaságomat.

Mit köszönhet a rendszeres futásnak?

A közérzetem, a kedélyállapotom általában sokkal jobb, amióta futok. Sokkal több energiám van. És végre megszabadultam tíz kilótól.

Mit gondol, miért sikerülhetett, hogy végül ennyire ragaszkodik a futáshoz?

Egyfelől biztosan számít, hogy már két éve nyugdíjas vagyok, így megengedhetem magamnak, hogy napközben kocogjak. Reggel nem szeretek futni, még nyáron sem, amikor pedig a kora reggeli órák még hűvösebbek. Amíg dolgoztam, akkor is futhattam volna délben is, mert lett volna rá lehetőségem, csak akkor még nem dőlt el fejben, hogy nekem erre szükségem van.

Gondolta volna, amikor annyira ódzkodott a futástól, hogy eljön az idő, amikor ennyire megszereti?

Nem is tudom, miért, de évekig úgy tekintettem a futókra, mint a csodabogarakra. Most már azt nem értem, miért csodálkoznak emberek, hogy én futok. Nem nagy dolog, csak el kell kezdeni és élvezni. Igen, a kulcsszó az, hogy élvezni kell. Nem tűztem ki semmilyen célt, nem akarok sem idő-, sem távrekordokat döntögetni. Csak élvezni akarom a futást a természetben, és élvezni, amit a futás eredményez: a jó kondíciót, a jó kedélyt, a megfelelő súly szinten tartását és az egészség megőrzését.

Mit üzenne azoknak, akik hasonlóan bátortalanul kezdik el, mint egykor ön?

Hajrá! Mert megérdemled!