Felébredt a Kék Álomból

Gyurkó Péter április 13-án, szombaton indult az Írottkőről, segítője, Szmetana Balázs folyamatos támogatása mellett. Egy ilyen küldetésre nem lehet nekiindulni egyedül, egy mikrobusz, benne Balázzsal és rengeteg felszereléssel követte őt, már ahova tudta. Gyakran az határozta meg egy-egy szakasz végét, hogy Balázs hova tud autóval eljutni, hol tudja összeszedni Pétert, hogy aztán éjjelenként nyugovóra térhessenek, hol a kocsiban, hol egy turistaszálláson.

Az eleje nem volt könnyű Péternek, hiszen a terepfutáshoz van szokva, az első két napon azonban rengeteget kellett aszfalton futnia, ami nem tett jót a lábának. A jobb térdében ekkortól érezte azt a szúró fájdalmat, amely aztán végigkísérte az útján.

„A térdkalácsom alatt jelentkezett a fájdalom, ami sík terepen vagy felfelé menet nem volt kellemetlen egyelőre, lefelé azonban nagyon – mondta Péter az élő videóban. – A Badacsonyról lefelé jövet is azon gondolkoztam, hogy a látvány ugyan gyönyörű, semmihez sem fogható, a fájdalom viszont már-már elviselhetetlen.”

Ekkor érezte először, hogy gond lehet, hiszen a 3. szakasz 83 km-ét – 1800 méteres szintemelkedéssel – 11 óra alatt teljesítette, a lassulás aggasztónak tűnt, főleg annak tudatában, hogy a térde rakoncátlankodik.

„Sőt ekkor este a zuhanyozásnál arra lettem figyelmes, hogy a bokámmal is történt valami; nem tudtam, hogy a szár, vagy a zokni nyomta-e meg, de nagyon kellemetlen fájdalmat éreztem a bokám környékén.”

A negyedik napon tovább súlyosbodtak a problémák. Csobánc várától lefelé menet már annyira fájt a térde, hogy az ereszkedés közben végig szakember ismerőseit – sportorvosát, gyógyszerész ismerősét és gyógytornászát–, hívta telefonon, hogy mit tegyen a lábával, hiszen feladni nem akarta az álom megvalósítását.

Tapolcánál Balázs kinezitape-pel beragasztotta Péter lábát, hátha enyhít valamit a fájdalmain. Ezen a napon sok időt veszített, a 76 km-t 12 óra alatt teljesítette.

A Bakony, amerre éppen járt, gyönyörű látványt nyújtott, ekkor találkozott őzikékkel is, ami szintén feldobta, vagyis próbálta elterelni a figyelmét a nehézségeiről, és motiválta, hogy hamarosan a családjával is találkozni fog. A lábfájáson kívül gondot jelentett az is, hogy olykor nem volt egyértelmű az útvonal, és a pecsételő helyeket sem sikerült mindig fellelnie (a természetjárókhoz hasonlóan ő is végigpecsételte a túrakönyvét), a 6. nap végül 81 km és 12 óra 40 perces mérleggel zárult.

„Sokan kérdezték ezekben a napokban, hogy fáradt vagyok-e – mesélte Péter. – Nem, nem voltam fáradt, és az izomzatom is remekül bírta a terhelést. A frissítésem tökéletes volt, és kiváló állapotban voltam. Csak a lábam aggasztott, amúgy minden a legnagyobb rendben ment.”

Fehérvárcsurgónál már a tervekhez képest 16 km mínuszban volt, de ekkor meg a drukkerek adtak neki egy kis erőt.

„Az út folyamán végig jellemző volt, hogy találkoztam olyanokkal, akik ismerték az álmomat, követtek a Facebookon, és ismeretlenül is nagyon kedvesen drukkoltak, egy pár szó erejéig beszélgettünk is. Igazán jólesett az emberek figyelmessége.”

A 97 kilométeres napi adag 15 órát és 15 percet vett igénybe, de Péternek egyre jobban fájt a bokája. Az erdő közepén haladva üvöltött a fájdalomtól és talán a dühtől is. Régóta dédelgette az álmát, erre lehet, hogy egy sérülés áll az útjába…

A tavalyi ősz és tél, a mostani tavasz is erről a felkészülésről szólt, minden mást háttérbe szorított. A családja is támogatta mindenben, nem beszélve azokról a cégekről, amelyek termékekkel mögé álltak, és tényleg magukénak érezték ezt a küldetést. Ez látszott most tovaszállni.

„A hegyről lefelé jövet elsírtam magam, nem csak a fájdalom és tehetetlenség miatt, hanem az álmom és a többiek miatt. Balázs személyében olyan segítőm volt, amilyet álmodni sem lehet, tényleg minden összeállt – és akkor ez történik. Elengedtem azt az álmot, hogy 14 nap alatt végigmenjek a teljes útvonalon, ekkor láttam, hogy ez semmilyen körülmények között nem sikerülhet.”

A túrává alakult futás közben volt egy szakasz, amit már sötétben tett meg. Farkasok vonyítottak, a fájdalommal a lábában ment előre, és tudta, hogy nem sikerül a terve, de még bízott benne, hogy ha egy kis késéssel is, de talán végig tud menni rajta. A következő két napon reggel korábban, fél hétkor indult, hogy be tudjon hozni valamit a lemaradásából. Pusztamartót mellett haladt el, felderengtek neki a régi, úttörőtáboros emlékei, mi mindenre jó egy ilyen vállalás.

A 93 kilométeres szakaszon 2650 méteres szintemelkedésre lehetett számítani. Ezen a szakaszon sokat drukkoltak – egy bringás csapat, valamint futók – Péternek a helyszínen. Dorogig két kísérője volt. A lefelé futást itt is megsínylette a lába, sok gyaloglással próbálta csillapítani a fájdalmát. Na de volt jó hír is.

„Egy isteni lekvárt kaptam ajándékba a szakaszon, és megérkezett a palacsintaszállítmány is. Nagyon jól tudnak jönni az ilyen finomságok egy ekkora teljesítés közben.”

Az öröm mellett voltak gondok is. Piliscsévnél a kút csapja le volt vágva, vagyis hiába számított rá, hogy itt tud utántölteni vizet, nem sikerült, plusz a társaival együtt alaposan leégett, nem számítottak ilyen verőfényes napsütésre.

A hűvösvölgyi szakaszon megint akadtak kísérői. Péter végül fejlámpával fejezte be a szakaszt, és távban sikerült beérnie magát, 14 órás menetidővel zárta a napját. Nagy-Kevély, Csobánka, Dobogókő volt az újabb térség, ami várt rá, éppen a húsvéti időszakban, Dobogókő térségében főleg a hatalmas tömeg akadályozta, na meg a lába. Felfelé nem volt gond, lefelé... hát ott nagyon.

A kompnál a cukrászdában meglepte magát egy fagyival. Itt megint sokan buzdították, a kalória mellett jót tett neki a drukkolás is, a 70 km-es szakaszt 12 óra alatt tudta le. A Börzsöny mindig is a nagy kedvence volt, sokat futott ott korábban, de hiába az ismerős terep, a fájdalmai miatt megint elég sok mínuszt gyűjtött be. Nógrád körül megint sokan biztatták, egész meglepte, hogy ilyen sokan követik az álmát. Alsópetény térségében nagyon meghúzta a bokáját, ekkor sokat jelentett neki, hogy megint volt kísérője, ment, ment előre, de egyre bizonytalanabbul.

„A Mátrához érve már nem tudtam futni, Balázzsal elkezdtünk számolni. Nem azon múlt, hogy akarom-e, hanem azon, hogy tudom-e. Ha kifutok a tizennégy napból, kell egy másik sofőr, mert Balázsnak már dolgozni kellett volna mennie. De én vele akartam befejezni, hiszen vele kezdtem, ez egy közös küldetés volt. Kimatekoztunk egy olyan verziót, hogy péntek helyett vasárnap érkezzek meg, de ez is kivitelezhetetlennek tűnt. A 11. napon voltunk túl ekkor. Este úgy feküdtem le, hogy ha a lábam javulni fog, van némi remény. Reggel azonban úgy keltem, hogy nincs semmi értelme az egésznek, rettenetesen fájt a lábam. Beszéltem a családdal, olvastam a sok bátorító kommentet, és elszorult a torkom. Elindultam hát, hogy folytassam az utam.”

Balázs Kékestetőig, a sípályáig felkísérte Pétert, de a pecsételő helyet megint nem találták. Tűvé tettek mindent, össze-vissza telefonáltak, de semmi. Mégis azt mondja, nem ez volt az utolsó csepp a pohárban. Hanem a nem szűnő fájdalom.

Balázs elindult lefelé, Péter ment tovább, de egy lefelé tartó szakaszon elillant belőle minden szándék. Minden második kő, amire rálépett, újra és újra hatalmas fájdalmat gerjesztett a lábában. Van-e ennek így értelme?

„Felhívtam Balázst, mondtam neki, hogy itt a vége… Akkor ébredtem fel a kék álomból.”

Kikapcsolta az óráját, Balázs a sípálya parkolójában felvette, és elindultak egy másik irányban. A döntés első sokkja után megbeszélték, hogy a maradék távot hétvégenként bepótolják, aztán az majd egy későbbi döntés kérdése, hogy ilyen formában, 14 nap alatt a Kék Álom megvalósul-e valamikor.