Blaskó Mihály Amazonas-menti futásai

Június elején írtunk Blaskó Mihályról, aki nagy kihívást tervezett a nyárra: 230 kilométert akart futni az Amazonas mellett. Lássuk, milyen volt ez a néhány hét.

Hangulatos élménybeszámoló következik.

„Azt gondoltam, elsírom magam, amikor célba érek. Végül célba értem, és nem így lett, nem tudtam sírni – de persze nagyon boldog voltam.

Voltak, akik a rajt előtt egy-két nappal érkeztek meg, ők is szenvedtek az elején, míg én addigra túljutottam a nehezén. Nagyon kemény érzés, amikor nem kapsz levegőt, egyszerűen nincs oxigén benne… A helyiek rendesek voltak, elmondták, kokalevelet kell rágcsálni, kokateát inni, és az segített.

A megadott időpontban megjelentünk egy helyi hotelben, s ott nagyon tüzetesen átnézték a csomagokat, van-e benne elegendő kalóriát tartalmazó étel. A versenyen ugyanis csak vizet adtak, az ágyat, a kajádat magaddal kellett vinned. Volt egy jeladója mindenkinek, s egy vészjelző piros gomb, amelyet megnyomva mentek is a bajba jutottért a dzsungelbe – úgy tudom, egy versenyző vette ezt igénybe, miután kiment a bokája, elszakadt a szalagja, fel kellett adnia.

Ötvenhárom indulója volt a versenynek, főleg Európából érkezve, egy székely fiú osztrák színekben indult, beszélt magyarul, amúgy britek, lengyelek, svájciak, franciák alkották a mezőny zömét.

Kaptunk szérumot kígyómarásra is, s a szervezők mindenkit megnyugtattak, ha azt beadod magadnak, a következő ellenőrzőpontig biztosan eljutsz, úgyhogy ne pánikolj. Két kígyófélét láttam: egy piros-feketét – nagy Honvéd-drukker vagyok, ez rögtön szimpatikus volt – és egy citromsárgát, mindkettő messziről jól látható volt, a nyakamba pedig egyik sem ugrott, szóval, úgyhogy nem volt gond. Hanem a bogarak… Azt elmondták előre, van belőle néhány, valamelyik nem is csíp, hanem inkább harap, de úgy, hogy nem is érzed, csak amikor a helye este elkezd viszketni, de nagyon. Kenegetheted akármivel – vakarózol tovább, az biztos. A csípés, harapás helyén aztán lesz egy kis seb is, ami kicsit vérezhet is másnap. Nem volt kellemes érzés.

Szóval, ötvenhárman nekivágtunk a 230 kilométernek, az első három nap negyven-negyven kilométert haladtunk. S ha beértél a táborba, akkor még akadt feladat, felszerelni a függőágyad, ami nem két perc, de muszáj volt megcsinálni, ha pihenni akartál – azt pedig igazolni tudom, hogy ezen a versenyen nagyon is akart a nap végén pihenni mindenki, mégpedig minél többet. Menet közben ebben is lett rutinom: a helyiek hajnalban ugyanis vizet melegítettek, ezért aztán tőlük távolabb, csendesebb sarkot kerestem, mert bizony nem vagyok jó alvó. A legfontosabb persze az evés volt: liofilizált, víztelenítve fagyasztott ételeket vittem, amelyek vízzel felöntve majdnem olyanok, mint az igazi vacsora. Rizses ételek, tészták, gyümölcsök, zöldségek, akadt belőlük többféle, ráadásul ezek a kaják csak a szükséges tápanyagokat tartalmazzák, nem foglalnak el sok helyet a táskában, ideális megoldást jelentettek. Persze, volt müzliszeletem, kis csokim, zselé, amolyan vésztartalékként.

Indulás előtt vettem pár zacskó sós mogyorót, s ez nagyon jó ötletnek bizonyult, mert esténként azt ropogtattam. A só nyilván kellett a szervezetnek, és a mogyoróban is van energia, a legjobb desszertnek bizonyult.

A harmadik nap volt a mélypontom... A tizennégy kilósra pakolt táska elkezdte szétszedni a vállam, túl sokat cipelhettem, besokalltam, a hátizsákot bevágtam a bokorba, leültem, és kiabáltam: elegem van! Aztán gyorsan észhez tértem, mondván, nincs itt senki, ne add fel, fáj és kész, érj be hamarabb a célba, aztán pihenhetsz, mondogattam magamnak. Volt egy kicsi tégely tigrisbalzsamom, azt a vállamra, a kulcscsontomra kentem, és az segített. Aznap még esett az eső is, ráadásul volt egy könnyebb szakasz, hét kilométert a derékig érő folyóban, árral szemben kellett megtenni, az jó kétórás móka volt, ráadásul abban a párában nem száradt meg egykönnyen a cuccod, a cipőd…

Azt mondták a szervezők, ha tizenöt percen belül nem látod a jelölő szalagot, eltévedtél, fordulj vissza. Csakhogy amikor már a negyedik-ötödik nap futsz, akkor már elvész az időérzék is. Láttam valami szalagot – de, hogy két perce vagy fél órája, ki tudta azt...

Utolsó nap hetvenhárom kilométert kellett megtenni, 36 Celsius-fokban, kilencvenkilenc százalékos páratartalom mellett – de akkor már úgy voltam vele, minden egyes métert kiélvezek. Amikor célba értem, azt hittem, biztosan sírok majd, de nem lett könnyes a vége. Elővettem a magyar zászlót (azt amúgy is minden este kifeszítettem, és a függőágyra tettem fel, azt hittem, mindenki így csinálja majd, de csak egy francia srác hozta a trikolórt), mindig is válogatott sportoló akartam lenni, most úgy éreztem, az országot képviselem, összetettben az ötödik helyen értem célba – elmondhatatlan volt az érzés. Misi Monorierdőről a világ túloldalán teljesítette a távot (nyolc kilóval könnyebben, mint ahogy öt nappal korábban elindult), egy magyar srác is megcsinálta a Dzsungel Ultrát – képes voltam erre, legyőztem önmagam.

Mi a következő?

Keresek valami másik, hasonlóan őrült kihívást.”