Rakonczay napi tízezer kalóriát égetett el

Nehéz volt?

Nehéz. A futáson melegebb volt, mint amire számítottam, és a hegyi szakaszon kitörő hatalmas vihar is eléggé megviselte a szervezetemet, arról nem is beszélve, hogy a csúcson annyira fújt a szél, hogy a fél méteres, puha hóban alig lehetett haladni, és olyan hideg volt, hogy pehelykabátban is fáztam.

Miként viselte, hogy egymás után három napon keresztül száz kilométereket futott, és a negyediken rátett még egy lapáttal?

Az ember szervezete teljesen másképp viselkedik, amikor huszonöt fokban fut száz kilométert, mint amikor negyven fokban. Pláne ha több órán keresztül nincs árnyék, mert ilyenkor az ember szervezete másképp égeti az energiát. Mindegy, megcsináltam, az a lényeg…

Az órám azt írta ki a megtett táv és a pulzusszám alapján, hogy mindennel együtt tízezret. De van az a mondás, hogy nem a távolság öli meg a lovat, hanem az iram, és ez a futásra is igaz, nem az ultratávtól nyuvad meg az ember, hanem ha nagyon nagy melegben gyorsan fut.

Mennyire feszegette a saját határait?

A fiúk folyamatosan frissítettek, úgyhogy próbáltam ha nem is a határon lenni, de közel hozzá. A napokon át tartó folyamatos sorozatterhelés titka, hogy ne hajtsa szét magát az ember, hanem beossza az erejét. A második futószakasz volt egyébként a legnehezebb, nem is a 105 kilométeres táv miatt, hanem azért, mert aznap volt a legmelegebb és a forgalom is nehezítette a haladást, úgyhogy egy idő után már a korlát mögött, bokrokon át haladtam.

Viszont sohasem volt unalmas! A változó terep miatt nem volt az embernek olyan érzése, hogy jaj, már megint ezt kell csinálni, hanem folyamatosan előre néztem, és vártam, hogy mi következik.

Ez úgy pontos, hogy elfutottam azon a szakaszon, amelyen másnap a Tour-versenyzők száguldottak biciklivel. Teli volt lakókocsival a környék, és iszonyú mennyiségű versenybringással, mindenki várta, hogy egy nap múlva odaér a világ egyik leghíresebb kerékpáros körversenye. Ám mivel aznap én jöttem, így nekem szurkoltak – főleg akkor láttam a szemükben a elismerést, amikor az emelkedőt futottam meg.

Hogy viselte a jégesőt?

Na, az túl volt bizonyos határon: fáztam, csúszott az út, de nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy megáradtak a hegyi patakok és sárfolyam jött le a hegyről. Csúszott a kőzet, nem volt túl kellemes a futás.

Ilyen magasan még nem voltam, és hát fönt azon a keskeny gerincen eléggé fújt a szél, úgyhogy az elég izgalmas volt, főleg, hogy mindkét oldalt elég nagy mélység tátongott. Tudom, hogy sok ember végighalad ezen az útvonalon, csak nem ennyi kilométer futás után, és nem a tengerszintről indulva.

Hogy bírta a magaslatot?

Kaptam levegőt, ha erre vonatkozik a kérdés. Nyilván ebben szerepet játszik, hogy előtte Pintér Laci barátommal akklimatizálódtunk. Megtetszett a hegymászás, de azért ez egy külön szakma, fel kell nőni ahhoz, hogy napi szinten űzze az ember, de azt már ilyen rövid idő alatt is megtanultam, hogy a hegyen nem szabad kockázatot vállalni. És hogy nagyon hideg van a csúcson. Ugyanakkor gyönyörű a panoráma, napfelkelte után nem sokkal értem fel a Mont Blanc-ra, a felhők fölött kibújtak a hegycsúcsok: lélegzetelállítóan szép volt.

(Az interjút és a fotókat a Sportmarketing Ügynökség készítette.)