Szőnyi Ferenc: Nincs megállás!

Hatalmas küzdelemben, kalandos körülmények között, nyolc kilót fogyva, az úszás után vírusos fertőzéssel nehezítve teljesítette a viadalt, és másodikként ért célba. Ezek után hiányzik bármi is Mexikóból?

Érdekes, én nagyon faltam Mexikót. Amikor kint voltunk a párommal kilenc éve az előző hússzoros Ironmanen, nagyon szerettük az országot, a klímáját, az embereket, a környezetet, a városokat, a történelmet, a piramisokat. Most is így volt. Nagyon vágytam vissza a versenyre, de szerettem volna kielégíteni a kulturális igényeimet is. A verseny után újból felfedeztük az országot, vágytunk a piramisokra, a street foodra, a régiségekre, az óceánra.

Ilyen megpróbáltatások után tud még szeretettel gondolni Mexikóra?

Hogyne! Egyrészt óriási ország, jelentős kulturális és emberi értékekkel, másrészt nagyon jó, hogy sportolóként nemcsak az izzadság, a vér és a küzdelem volt része az útnak, hanem minden más is, amit említettem.

Amikor a kerékpározás második napján, a kínzó vírusos gyomorproblémák miatt felvetődött a feladás gondolata, mi játszódott le önben?

Az egy delírium, egy nagyon rossz emberi állapot volt. El sem lehet képzelni az elerőtlenedésnek azt a fokát. A többnapos kimosó, tisztító jellegű hasmenés olyan mértékben amortizálta le még a szellemet is, hogy iszonyatosan kellett koncentrálnom a haladásra. Nagyon küzdelmes volt, nem a test fájt, hanem a lélek.

Miből merített erőt?

Mellettem volt a párom, Szilvia, a segítőm, a támaszom, az ő elhivatottsága az én célorientáltságom. Nem volt könnyű, de vasfogakkal „szorítottam a versenyt”, nem lehetett megtörni.

Soha semmit sem ad fel?

Ez már a határon volt, mert nagyon fájt. Irtózatos küzdelem volt, hogy vajon eljutsz-e odáig, amikor már hiába akarsz, nem tudsz továbbmenni. A kerékpárpályán ötven méter pontossággal tudtam, hogy hol van a vécé.

Nem egyszer, tízszer kellett megállni. Nem volt erőm felkelni, inni, nem volt étvágyam, erőnek erejével sem tudtam enni, és ezt teher alatt, verseny közben átélni…

Az utazás előtt készített interjúban elmondta, már azt is megtervezte, hogyan lép fel a dobogó tetejére. Ez végül nem sikerült, két nappal korábban ért célba a francia Christian Mauduit, és már a nyolcszáznegyvennégy kilométeres futás során sejthető volt, hogy nem lehet ledolgozni a kezdeti százhetven kilométer hátrányt. Ezek után hogyan alakult az utolsó két versenynap?

Nem volt ez kudarc, felnőtt fejjel át kellett értékelni. Persze igyekeztem kizökkenteni a komfortzónájából, mert azt láttam, csak arra figyel, hogy mindent ugyanúgy csináljon, mint én: akkor evett, akkor pihent, akkor futott. Egy idő után látszott, hogy nem érem utol, de nincs feladott verseny, nincs menekvés! Ez feladat, kellett a teljesítés! Nem ő, hanem a vírus győzött le engem, és amikor már jól voltam, szinte reménytelenné vált, hogy utolérjem – túl messze volt, meg kellett békélnem a történtekkel. Ez is hozzátartozik a sportolói mentalitáshoz, el kell fogadni, ha valaki jobb, s most ő jobbnak bizonyult.

Csalódott emiatt?

Nem. Nem is volt rá módom. Ez Isten akarata, így kellett lennie. Talán éppen ezért kell a cél, az új cél, hiszen ha én lettem volna a dobogó tetején, könnyebben mondhattam volna, hogy elég. A dobogó tetején a legjobb abbahagyni, én viszont akkor sem mondtam volna, hogy ez volt az utolsó, mert még mindig progresszív vagyok, látom a hibákat. De nem hibáztunk, mi voltunk a legjobbak: miután helyreállt az emésztésem, nem volt olyan kör a kerékpárospályán vagy a futópályán, amikor ne én lettem volna a gyorsabb.

Egy olyan sportember, mint ön, aki hihetetlen távokat teljesít, hogyan választ versenyt?

Nagy tudás, intelligencia szükséges, hogy az ember a saját alkatához, tudásához megfelelő versenyt találjon. Legyünk tisztában vele, hogy kik vagyunk a világban, hová helyezzük magunkat, s nagyon büszke vagyok rá, hogy megtaláltam a versenyeket, és megtaláltak engem a versenyek. Ehhez kell az is, hogy például fel akarjam falni Mexikót, hogy ne csak a vér, az izzadtság, a küzdelem és a csoszogás legyen a fontos, hanem a kultúra is. Tudd szeretni ezeket a helyeket. Például Indiában a szegénység nem kosz, hanem állapot, tudat. Nekünk ezt Európában nehéz érteni. Már Mexikó is civilizálódik, kezd sterillé válni, azonban még mindig megvannak azok a különbségek, amelyeket megismerve sokkal kerekebbé válik a verseny is. Így lesz teljes az élmény.

A közönségtalálkozón is szóba került az életkora, s bár ilyen teljesítmények mellett botorság lenne az öregedés szót használni, mégiscsak ötvenöt éves. Felvetődik a kérdés, hogy meddig lehet a szervezetet ilyen szintű munkára sarkallni?

Itt azért látszott, többször elérkeztünk a határhoz. Érzem a változást a szervezetemben, például nem annyira gyors a regenerálódás, érzem, hogy nem annyira jó már a dinamika. Az álló-, a mentális és a tűrőképesség még jó és fejleszthető, azonban vannak olyan szegmensek, amelyekben az életkort tekintve határhoz érkeztünk.

Egy ilyen verseny hatalmas felkészülést, rengeteg edzést igényel, a következő hetek-hónapok hogyan alakulnak? Jöhet egy kis pihenés?

Egy drága megboldogult barátom mondta, hogy „tudod, Ferikém, ötven felett már nincs megállás, ha egyszer megállsz, nem folytatod.” Ha megállsz, akkor sérülsz, s már nem tudsz úgy épülni.

A verseny óta már volt futóedzésem, és ezután is készülök. Vannak céljaim, az első, hogy megőrizzem a kondíciót, a vitalitást, illetve a vágyat és a képességet arra, hogy elérjem ezeket a célokat. Persze 2020-ra is vannak vágyaim. Szerepel benne hosszú távú triatlon, de Indiába is szívesen visszatérnék, ami nyilván pénzkérdés is. Keressük a támogatókat, a lehetőségeket, hogy összeálljon minden, hogy eljuthassunk a vágyott helyekre. Haladunk tovább!