Zarándy András hódeszkával a világ körül

Elérhetetlennek tűnő álomból valóság – ez lehetne Zarándy András mottója.

„Gyermekkorom óta jártunk síelni – évente kétszer, a téli és a húsvéti szünetben –, így a síelő családok közé tartoztunk a rendszerváltás környékén. A nővéremmel és a bátyámmal epekedve nézegettük a nyugati katalógusokat, amelyekben akkoriban egyoldalas volt a snowboardmelléklet. Ezeket kivagdostuk, s teleragasztottuk velük a szobánk falát. Hihetetlenül egzotikusnak és elérhetetlennek számított a snowboard, nagyon vágytunk rá, hogy kipróbálhassuk. Ám ez akkoriban eléggé elképzelhetetlennek tűnt. Édesapánk végül tizenhat éves koromban vett egy deszkát, amelyen hárman osztoztunk.”

Időközben idehaza is egyre népszerűbbé vált a sportág, majd 1993-ban megalakult a Magyar Snowboardszövetség, és elkezdték megrendezni az első hivatalos magyar bajnokságokat is – amelyeken természetesen a Zarándy testvérek rendszeresen rajthoz álltak.

„Évente általában két versenyre utaztunk ki, ezeken többnyire a dobogón végeztünk a nővéremmel. A családi síelések idővel elmaradtak, átvették helyüket a snowboardversenyek, a csapatos utazások és a táborok. Hiába töltöttem éves szinten csak néhány hetet snowboardozással, egész évben azzal a tudattal éltünk, hogy márpedig én snowboardos vagyok.”

„Gémesi Károly, azaz Padre segítségével utazhattunk Szlovéniába, saját autóval, saját költségen, hatan-nyolcan – egy csapatként. A sportágra sohasem volt jellemző a rivalizálás vagy a széthúzás, akkoriban meg pláne mindenki mindenkit segített. A vébén persze ott voltak az akkori korosztályos legjobbak, többek között az Egyesült Államok válogatottjai is. A szállodában egyik nap mentem fel a szobámba, amikor a liftbe beszállt néhány amerikai versenyző. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy egyikük Noah Brandon, akinek a homoksnowboardozás közben készült képét egy katalógusból kivágtam, s kint lógott a szobám falán. Eléggé mély benyomást tett rám, hogy tizenévesként összefuthattam egy amerikai sztárral.”

Az eredményes versenyzői pályafutás érdekében a közösség önfenntartó klubot alapított, tagjai együtt utaztak a bajnokságokra, egymást segítve szervezték a snowboardos életüket.

„A Go-Free elnevezésű klubunkkal komolyan vettük a felkészülést, volt tornatermi és atlétikai pályaedzésünk is, és 1996-ban ki tudtunk menni az Egyesült Államokba a felnőtt-világbajnokságra, amely hatalmas élményt jelentett. Akkoriban már a TF-re jártam, tudatosan készültem, gyakorlatilag profi sportolóként éltem.

A magyarokhoz képest sokat edzettem, sok versenyre mentem, és sikerült szép eredményeket elérni. Volt már szponzorom is, aki teljes felszereléssel támogatott. Gyakorlatilag a snowboardozás volt az életem.”

Egy évvel előtte döntés született, hogy a naganói téli játékokon már a snowboard is olimpiai sportág lesz. Így onnantól kezdve egyetlen cél lebegett a magyar sportoló előtt: snowboardosként képviselni Magyarországot a téli játékokon.

„Sajnos 1998-ban még nem sikerült egyből kijutni, de attól kezdve annak rendeltem alá az életem, hogy ott lehessek négy évvel később Salt Lake Cityben. A ciklus felénél, miután megszereztem a testnevelő tanári diplomámat a TF-en, elhatároztam, hogy a felkészülés érdekében hóközelbe költözöm, és Ausztriára esett a választásom. Egy barátommal házvezetőként dolgoztunk, mellette pedig nap mint nap edzettem, így a magyar élmezőnyhöz tartoztam. Az összes félretett pénzemet rááldoztam az olimpiai kvalifikációs időszak utolsó évére, így a nyári hónapokat Dél-Amerikában, Chilében töltöttem. Ott edzettem, és kontinensbajnokságokra, különféle versenyekre jártam. Ám edző és szakmai stáb nélkül az ember egy idő után megreked egy szinten. Reggel felkeltem, majd hét órára kimentem a hegyre pályát tűzni, addig lehetett ugyanis edzeni, amíg nincs tele sízőkkel a lejtő, így kaptam engedélyt. Ilyenkor még nem jár a felvonó, tehát felgyalogoltam, majd lecsúsztam, de ha közben kaput kellett igazítani, akkor megálltam, majd újra visszacammogtam. Így ment ez hónapokon át.”

Hogy megérte-e vagy sem? A versenyek nem sikerültek rosszul, csakhogy...

„Az eredményeimen meglátszott, hogy nem maradtak ki a nyári hónapok, hiszen ebből az időszakból valók a legnagyobb sikereim, mint például második hely az universiadén, győzelem az Európa-kupán, hatodik hely a svéd bajnokságban.

Ennek ellenére nem sikerült kijutnom a 2002-es téli olimpiára. A szezont még végigversenyeztem, majd döntés elé állítottam magam, hogy magyarként, harminchoz közeledve meddig játsszak snowboardosdit. Mivel Ausztriát imádtam, kint maradtam, de a versenyzéssel felhagytam. Ha talán egy-két szezont még kihúztam volna így, hogy nyaranta elutazom a déli féltekére edzeni, akkor lehet, sikerült volna még magasabb szintre jutni – de a hitem valahogy nem tartott tovább. Nem akartam már mérgezni magam azzal, hogy hiú ábrándokat kergetek. Így elengedtem a versenyzést.”

A versenyszerű snowboardozással felhagyott, de hobbiszinten tovább hódolt szenvedélyének a 17-szeres magyar bajnok, nem ritkán felettébb egzotikus helyszíneken.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!