Bécs–Budapest: Egy babgulyás rendel!

Október közepe táján megsokasodnak az üzenetváltások az egykori futók között, a közösségi felületeket elárasztják a „most kezdődne” és „hamarosan befutnánk” típusú nosztalgiázások, megosztva egy-egy emlékmorzsát, egy kedves fotót. Az október 19-i bécsi indulás és a budapesti befutó 23-án sok futónak közös dátuma, hiszen a Bécs–Budapest-szupermaratoni – mert erről van szó – olyan biztosan volt része az életüknek, mint a levelek hullása.

„Már magam sem tudom, miért lett vége, de kár érte. Annyira belénk ivódott az októberi verseny, hogy mindig eszünkbe jut” – jegyezte meg Bogár János, aki hat sikerével rekorder a férfiak között, ráadásul mindegyik szupermaratonin elindult. Bogár az esemény lelkének nevezte Nagy Sándort, a szervezőbizottság elnökét, aki sajnos egy éve elhunyt. Özvegye, dr. Nagyné Fehér Erzsébet azonban csaknem a kezdetektől, 1991-től aktívan tevékenykedett a háttérmunkában, és szívesen is emlékezett vissza az indulásra.

„A Bécs–Budapest-világkiállításhoz kapcsolódott az ötlet – mondta, s azt már mi tesszük hozzá, míg a szupermaratonit egy év kihagyással 1990-től 2013-ig megtartották, a világkiállításból semmi sem lett. – Akkortájt Európában, sőt talán sehol a világon nem rendeztek több országon, több fővároson áthaladó futóversenyt.”

Ma már meg sem állítják az autókat, a buszokat a határon, ezért nehéz is elképzelni, hogy akkortájt micsoda macerát jelentett átlépni egyik országból a másikba – amely aztán 2008-tól szűnt meg, hiszen ekkor vált hazánk és Szlovákia is a schengeni övezet teljes jogú tagjává.

„A szervezés eleve óriási együttműködést igényelt a két, majd három ország nagykövetségével, szervezeteivel, a csendőrséggel, rendőrséggel – folytatta Nagyné. – A férjem katonatiszt volt, kiterjedt kapcsolatrendszerrel, és bár nem akarom »túltupírozni« a szerepét, ez nélküle nem is működött volna. Nehéz volt átkelnie a konvojnak a határon, a rajtkaput például hajnalban vittük meg vámoltattuk, mert csak horror áron tudtuk volna bérelni, viszont fontos reklámfelület is volt, de kereskedelmi mennyiséget hurcoltunk magunkkal a frissítőkből is. Egész éves elfoglaltságot jelentett a szervezés, ahogyan vége lett az egyiknek, már kezdtük is intézni a következőt, ha nem is mindenki, de egy négytagú kis iroda egész évben ezen dolgozott.”

Ahogyan egyre elismertebb lett a szupermaratoni, és a határokat is nézve kitágult a világ, megjelentek a neves külföldi futók is.

„A hatodik-hetedik évtől mindenki ott volt, aki számított. Elképesztő, hogy amikor még nem volt ennyire elterjedve az internet, sikerült elérni, hogy szerte a világon tudjanak egy kelet-európai futóversenyről”

– így Bogár János, aki mosolyogva mesélt arról, mennyire összebarátkozott az oroszokkal. Noha nem is beszélt a nyelvükön, csak szlovákul, jól megértette magát velük. A távolról érkezők többnyire kísérő nélkül jöttek, azaz segítség nélkül tették meg az irdatlan távot.

„Ma már ilyesmi nem fordul elő versenykörülmények között, de sokszor az én kísérőm segített nekik is – folytatta Bogár. – Én is visszakaptam a kedvességet, előfordult, hogy Spanyolországban én indultam segítő nélkül, viszont nekik ott voltak a barátaik, akik engem is támogattak.”

Hogy Bogárnak mennyire nem az eredmény számított, egy másik történet is bizonyítja. Az orosz Konsztantyin Szantalov 1999-ben megnyerte a szupermaratonit, egy másik alkalommal viszont megsérült. Bogár jelentős előnnyel futott az élen, ám ahelyett, hogy meg sem állt volna a célig, visszafordult és segített barátjának. Emiatt ugyan Bogár elbukta a napi sikert (a versenyt azért megnyerte), Szantalov viszont nem adta fel, és összetettben második lett, ráadásul hálás szívvel gondolt magyar barátjára, aki nélkül valószínűleg célba sem ért volna. Az esemény több mint húsz éve számtalan történettel szolgált, felidézni őket a komplett magazin is kevés lenne.

„Az egyik versenyzőnk, Csamangó Ferenc igazi aszkéta volt, már akkortájt hetven felett járt, de egyéniben indult, nagyon szerettük őt – vette át a szót ismét dr. Nagyné Fehér Erzsébet. – A limitidőket mindig úgy határoztuk meg, hogy a lassúbbak is beérjenek, és Feri bácsi ki is használta a kereteket. Aztán egy nap mindenütt kerestük, de nem volt sehol. Már a mentőkért, a rendőrökért telefonáltunk, amikor egyszer csak kilépett egy vendéglátóhelyről a száját törölgetve, mondván – hangsúlyozom, egyéniben indult! –, csak beugrott megenni egy babgulyást…”

A Bécs–Budapest-szupermaraton intézmény volt, a futók áthaladását minden településen nagy csinnadrattával várták. A kisvárosokban, falvakban kivonultak az iskolások, az óvodások, az emberek saját készítésű süteményekkel szálltak be a frissítésbe.

Nagyné egyébként fontos vívmánynak tartja, hogy a verseny több ország több nációját hozta össze.

„Szlovákián is áthaladtunk, Bős-Nagymaros környékén kérdeztük a minket zászlókkal, örömmel váró embereket, mennyit jelent nekik, hogy magyar anyanyelvűek futnak itt. Az egyikük válasza nagyon megmaradt: az ő fejükben nem a nemzetiség számít, hanem hogy jó ember legyen az illető.”

Az 1990-es indulástól 2009-ig tartott a szupermaratoni első „etapja”, azaz megélte a jubileumi húsz évet. Sokan sokféleképpen magyarázzák, miért is lett vége, egyesek szerint a csökkenő díjak miatt – ne felejtsük el, kezdetben autót kaptak a győztesek, ami akkor nagyon nagy értéknek számított, Nagyné szerint Bogár János még néhány évvel ezelőtt is használta az 1992-es nyereményjárművet. A főszervező özvegye arról beszélt, a 2008 őszén történt politikai események, a fővárosi forrongások is óva intették őket, hiszen az október 23-i befutó óriási biztosítást igényelt. Mindenesetre 2010-ben elmaradt a verseny, aztán 2011-től 2013-ig új szervezők még feltámasztották, majd végleg megszűnt.

„A gazdasági válság csökkentette a szponzorok adakozókedvét, egyre nehezebb volt előteremteni a költségvetést – mondta Nagyné. – Húsz év után már nem akartunk más úton járni. Igyekeztünk évről évre fejlődni, színvonalasabbá tenni a versenyt, szép időszakot éltünk meg.”

Bárhogyan is lett vége, az biztos, aki szerepelt a Bécs–Budapest-szupermaratonin, sajnálja, hogy ma már nem rendezik meg. Hiszen nem kérdés: október 19. felé közeledve a futók inkább cipőt húznának, mint hogy a közösségi oldalon nosztalgiázzanak…

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!