Melyik Maráz Zsuzsanna kedvenc napja?

Vágólapra másolva!
2020.04.06. 11:08
A Csupasport magazin kérésére Maráz Zsuzsanna, a kétszeres Spartathlon-győztes népszerű futó olyan napot választott, amikor nem is győzött.

(Maráz Zsuzsanna csúcsnapja: 2016. szeptember 30., az első Spartathlon-teljesítés)

„Hajnali fél ötre állítottuk be a telefon ébresztőjét. Nagyon feszes volt a program, ötkor volt a reggeli, hat órakor pedig a rajt, emlékszem, az első éjszaka alig bírtam aludni. Többször is felébredtem, végig éber voltam, amiatt aggódtam, nehogy elaludjam a rajtot. Hajnali fél kettőkor bekentem a lábam egy zsíros krémmel, úgy voltam vele, ha már felébredtem, legalább legyen valami haszna is. Utána persze vigyázni kellett, hogy ne kenjem össze az ágyat… Előző este mindent összekészítettem, hogy a verseny reggelén már ne kelljen ezzel foglalkoznom, csak a tisztálkodással és a reggelivel. Nem mondhatnám, hogy el voltunk kényeztetve, pirítós és banán volt a választék, de nekem éppen elég volt.

Löw Andris velünk utazott a rajthoz, meg is nyugodtam, hogy na, akkor biztos nem lesz gond – naná, hogy kissé eltévedtünk. Szerencsére így is bőven időben érkeztünk. Emlékszem arra a néhány percre, amikor először sétáltam fel a rajthoz, az Akropolisz lábához. Talán ez az egész verseny legszebb pillanata. Leírhatatlan érzés volt ott állni. A fal felé fordulva hálát adtam azért, hogy ott lehetek, hogy minden jól alakult, hogy végre eljutottam oda, ahova akartam, és a felkészülésem is tökéletesen sikerült.

Az emberben ilyenkor már dübörög a vágy, én is alig vártam, hogy végre elrajtolhassak. Még sötét volt, de öt perc múlva már minden kivilágosodott. Az út során elsőként a tenger fogott meg, gyönyörű volt, ahogy a felkelő nap megcsillant a víz felszínén, de sajnos nem tartott sokáig az a szakasz. Az elején még tele voltam energiával, de épp ez a legnehezebb az első néhány órában.

Valahogy vissza kell fogni magunkat és felvenni egy kellemes utazósebességet. A tervezettnél mégis kicsit gyorsabban teljesítettem az első negyvenkét kilométert. Itt találkozhattunk először a párommal, aki végig kísért a verseny során; magamhoz vettem egy izotóniás italt, néhány energiaszeletet, és már mentem is tovább. Nyolcvanegy kilométernél, a Korinthoszi-csatornánál sem pihentem, mert tudtam, hogy annál nehezebb lesz folytatni. Utána kis településeken futottunk keresztül, majd ahogy szép lassan ment le a nap, azt vettem észre, hogy egyedül vagyok.

Bár a verseny előtt az volt az egyik legnagyobb félelmem, hogy eltévedek, az első tíz kilométer után tudtam, hogy ettől nem kell tartanom. Annyira profik és jól láthatók voltak a felfestések, hogy esélyem sem lett volna rossz irányba menni. Persze adódtak egyéb bonyodalmak.

A Parthenion-hegy felé járva, amit mi csak „a” hegynek hívunk, már éreztem, hogy fáradok, és ott, azon a hosszú szerpentinen már bele-bele kellett gyalogolnom a futásba. Fájt a gyomrom, nem tudtam enni, így energiám sem sok volt – vagyis ott kezdődött a neheze. Fent egy dél-amerikai sráccal végig látótávolságon belül haladtunk, ami jól is jött, mert később, amikor az egyik bokorból előttünk termett négy-öt kutya, és körbevett bennünket, valahogy el tudta őket ijeszteni. Onnantól kezdve viszont annyira féltem, hogy mindig inkább megvártam, nem akartam egyedül lenni, csak akkor hagytam ott, amikor már hajnalodott.

Csoda szép látvány volt a napfelkelte, de azt vettem észre, hogy alig bírom nyitva tartani a szemem, és tántorgok, ami a forgalmas úton nem volt éppen életbiztosítás. Jobb ötletem nem volt, úgyhogy elkezdtem magam pofozgatni, előbb gyengébben, aztán egyre erősebben. Majd beugrott az Amerikai szépség című film egyik jelenete, és elkezdtem azt kiabálni, hogy én ma felállok a dobogóra. A végére be is rekedtem, de legalább ez, illetve a páromtól kapott koffeintabletta végre felébresztett. Végre megláttam Spártát, de persze tudtam, hogy messze még a vége.

Noha nem voltak már emelkedők, a végén már mindenem fájt. Az utolsó ötszáz méter Leonidasz király szobráig viszont hihetetlen élmény, akárcsak az a szeretet, amellyel ott fogadnak a helyiek. Lehetetlen leírni, milyen érzések kavarogtak bennem. Fájt mindenem, alig álltam a lábamon, de megcsináltam. Már az utolsó ötszáz méteren zokogtam, aztán megérintettem Leonidasz szobrának lábát. Nem akartam elhinni, hogy negyvenhat évesen, az első maratonim után pontosan öt évvel teljesítettem a versenyt, sőt harmadikként értem célba.

Megkaptam az olajágkoszorút, és belekortyolhattam az Evrotasz folyó vizébe is. Egy csoda volt az egész, felejthetetlen élmény, de úgy voltam vele, hogy én ezt még egyszer biztos nem csinálom végig. A fáradtságról pedig mindent elmond, hogy amikor a párommal odaértünk a Spártától negyvenkét kilométerre fekvő szállásunkhoz, szó szerint bedőltünk az ágyba, és észre sem vettük, hogy tárva-nyitva hagytuk a szoba ajtaját, a bőröndjeinket pedig kint felejtettük a hotel folyosóján. Az élményt viszont, amit az a jó harminc óra jelentett, sohasem felejtjük el.”

(Megjelent a Csupasport magazinban 2020 márciusában)

Dallal biztatták

A táj szépsége mellett Maráz Zsuzsannát leginkább a helyiek kedvessége és szeretete varázsolta el. Sok kis településen futottak keresztül, volt, ahol kisiskolások szurkoltak neki, de olyan is volt, ahol megkérdezték a nevét, majd elkezdték játszani a Suzanne című dalt. Ahogy elmondta, ezek az apró örömök teszik igazán felejthetetlenné azt a 246 kilométert – na meg persze a rajt és a pillanat, amikor a célban megérintik a szobor lábát. Maráz Zsuzsanna a harmadik helye után 2018-ban és 2019-ben is megnyerte a Spartathlont.


CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik