Kicsit betonszagú és alacsony, de a miénk

A kapcsolatom Gellérttel már nem is emlékszem pontosan, mikorra datálódik (talán tíz év?), de az első találkozások semmiképpen sem voltak zökkenőmentesek. Nem adta magát könnyen, volt, hogy visszavonulót kellett fújnom – ha nem akarja, hát nem erőltetem (igazából én nem bírtam a tempót, de a maradék büszkeségem miatt csak nem vallhatom be, hogy én voltam hozzá kevés). Nem mintha a mai napig egyszerű lenne a meghódítása, de hát azt a szerelmet becsüljük meg leginkább, amelyet oly nehezen vívtunk ki (ettől a nyálas életbölcselettől nekem is felkavarodott a gyomrom).

Megszámolni sem tudom, hányszor volt már meg, cirka ezerszer, de ez olyan, mint a sör, mindig talál benne az ember valami olyan izgalmas részt, ami miatt vágyik arra, hogy Gellért betonbetétes öle ismét befogadja. Nem kell nagy dolgokra gondolni, kapható málna a sarki zöldségesnél, az a nagyon szőrös, a kövér macska megint az utcán flangál, és megint nem hagyja magát lefotózni. Nem gázolt el a 27-es busz, pedig karcos volt a szitu. Akárhogyan is szeretnénk feljutni a csúcsra, a legtöbb esetben olyan tapasztalattal távozik az ember, mintha szvingerklubba menne.

Elindul az ember egyedül, esetleg párban, majd mikor az esemény közepénél tart, egyre több ember száll be, közben te is szaporábban veszed már a levegőt, nem szégyen, lihegsz, majd a csúcsra jutás során, verítékben izzadva azt veszed észre, hogy fúziós gangbang zajlik a 235 méteres halálzónában.

Hogy mennyi arcát tudja mutatni, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy időről időre verseny is zajlik sokak kultikus zarándokhelyén, én meg gyanútlanul részt veszek rajta, aztán pislogok, hol a francba vagyok, mi ez a rettentő sziklás rész, mik ezek a lélekvesztő lépcsők.

Azt hittem, minden porcikáját ismerem a hegynek, de nem, én voltam gyáva, aki nem merészelte felmérni a hegy pokoli részét, mely olyan kínokat rejt magában, hogy akár tíz lépcsőfokot is meg kell hágni egyhuzamban, és nincs tükörsimára csiszolva az aszfalt. Mondjuk egy kábé másfél méteres ösvényen necces is lenne a művelet, de én mindig mondom, felelőtlenül, tán nagyképűen, hogy bármilyen terepversenyen szívesen részt veszek, ha előtte lebetonozzák az útvonalat, de legalábbis egy liftet felszerelnek az olyan eltunyult, urbánus egyedeknek, mint jómagam.

Akárhogy is, a legtartósabb kapcsolat, ami két fél közt létrejöhet, eddig Gellérttel volt, és ha már idestova tíz éve húzzuk együtt az igát, vagyis én, gondoltam, ideje egy költeménnyel megörvendeztetnem azt, ki engem futni, mászni hagyott.

Dolomitból keletkezett, baromira régen,
(eme infót kigugliztam, talán ez nem szégyen),
éltető hőforrások kimagasló atyja,
belváros Parnasszusa, Budának Mont Blanc-ja.
Idegen szemnek e megnevezés talán kicsit túlzás,
de mi a francot csináljak, ha a közelben épp nincs más.
Környezettudatos futóként (ki valójában lusta),
semmi más hegy kedvéért nem ülök én buszra.
E praktikus ok miatt hágom meg őt újra és újra,
hisz bő három kilométerre fekszik a kecómtól a csúcsa.
Büszke teremtés lévén magát sose adja könnyen,
van, hogy futás közben, biz, kicsordul a könnyem,
na nem a romantikától, meg hogy olyan boldog vagyok,
hanem az Achillesem sajog, mégpediglen nagyon.
De mit számít mindez, hisz a csúcstámadás után,
a sörnyitónál mehet a gopnik, ezért ne nézz furán.
További jó hír, ha valaki folyadékpótlást tolna,
lábainál fellelhető egy-két szimpi kocsma.

(Megjelent a Futóarcok könyvben)

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!