Edzőbosszantó csibész volt az Eb-címvédő

A víz mostanra a lételemévé vált. De hogy kezdődött?

Apukámnak volt egy nagyhajója a Velencei-tavon, azzal jártunk horgászni – ő szerettette meg velem a vizet és a halfogást, ami a mai napig az első számú hobbim a vitorlázás mellett.

Volt emlékezetes nagy horgászatuk?

Egyszer bementünk a nádasba, a hajó orrával beálltunk a nád közé, mert az ott stabilan tartott, és beetettünk. Csakhogy én az egész vödör kukoricát egy helyre öntöttem, nem osztottam el, úgyhogy édesapám nagyon mérges volt. Végül azt mondta, ha már itt vagyunk, horgásszunk – és ha hiszi, ha nem, az volt a legjobb napunk, egymás után fogtuk ki a pontyokat.

Nagyon nagy hal nem akadt a horgomra, de egyszer kihúztam egy tizenöt kilós amurt a Velencei-tóból még gyerekkoromban. Mostanában pedig inkább a ragadozó halakra megyek, mert ahhoz nem kell sok felszerelés, elég egy kis táska, egy pergetőbot, és hát maga a horgászat is aktívabb, bedobod, kihúzod, vezetgeted a csalihalat. Amikor horgászok, magam vagyok – teljesen kikapcsol.

Van ezzel kapcsolatos álma?

Van bakancslistám. Abból adódik, hogy a kisfiam is megszerette a horgászást, és vettem neki egy elég nagy halmeghatározó posztert, amelyen rajta van majdnem az összes édesvízi hal, körülbelül huszonöt. Rengeteg olyan van közöttük, amelyet Európában nem is lehet fogni, csak Dél-Amerikában vagy éppen Ausztráliában. Ha továbbra is kitart a szenvedélye, szeretnék elutazni vele és a poszteren lévő összes halat kipipálni.

Térjünk vissza egy kicsit a vitorlázáshoz: az hogy jött az életébe?

A családomnak van vitorlásmúltja, a legenda szerint nagymamámé volt az első hajó Agárdon, igaz, mivel ő is horgászott, leginkább arra használta, hogy gyorsabban kijusson a horgászhelyre. Édesapám és a bátyám is vitorlázott, a testvérem nagyon jó volt, de fiatalon abba kellett hagynia. Ami engem illet, viszonylag későn, tizenkét évesen kezdtem, akkor írattak be a szüleim az első kezdőtáborba, ahonnan egy évvel később már le is igazoltak a versenyszakosztályba, mert úgy látták, van hozzá érzékem.

 

 

Miből derül ki, hogy valaki tehetséges vagy sem?

Kevés olyat láttam, akiről egyből megmondja az ember, hogy jó versenyző lesz belőle, de azokról a gyerekekről valósággal süt a tehetség. Ahogy ülnek a hajóban, ahogy fogják a kötelet, ahogy tartják magukat – valahogy működik a kémia a hajó és a hajós között. És nálam ez szerencsére megvolt.

Ön akkor érezte ezt?

Akkor még az volt a legfontosabb, hogy élvezzem a vitorlázást, és az megvolt. A nyár elején leraktak minket a szüleink az agárdi táborban, és mi vitorláztunk meg fürödtünk – jól éreztük magunkat. Persze csibészkedtünk, rosszalkodtunk is, egyszer például korábban érkeztünk az edzésre, mint az edzőnk, bevitorláztunk a nádasba, és kivettük a vitorlát, így az edző nem láthatott minket. Három órán keresztül bujdostunk és hallgattuk a motorhangot, ahogy fel-alá megy, és keres minket. Hát… A végén nem dicsért meg.

A versenysportban is elkél némi csibészség, meg persze sok-sok munka. Mikor fordult komolyabbra?

Ahogy folytatódott a kisvitorlás karrierem, egyre jobb eredményeket értem el, de azután szembe kellett nézni a szomorú valósággal: kimentünk külföldre, és nagy pofonokat kaptunk. Nem volt nyomás rajtunk, inkább afféle dzsembori volt az egész, lakókocsival mentünk, jöttek velünk a szüleink, mindenki a szabadságát töltötte, és mellesleg vitorláztunk. Aztán tizenhét-tizennyolc éves koromban eljött a pillanat, hogy dönteni kellett, mit kezdjek az életemmel.

Milyen opciók voltak?

A vitorlázáson kívül nemigen érdekelt más, de azután elérkezett egy pont, amikor már anyagi akadályai voltak annak, hogy szintet lépjek. Úgy voltam vele, ha nem tudom saját erőből megvalósítani a céljaimat, a szüleimet nem szeretném már tovább rángatni, mert nagyon sok áldozatot hoztak addig is. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudok továbblépni, de a vitorlázás mellett akartam maradni, így elkezdtem a hajóépítő iskolát, dolgoztam is négy hónapot. De akkor következett a világbajnokság a pekingi olimpia előtt – a szüleim és a testvéreim is azt mondták, nem lehetek akkora lúzer, hogy meg sem próbálom, nem lehet így befejezni egy pályafutást. Kimentem hát teljesen felkészületlenül, hét-nyolc kilóval könnyebben, mint kellett volna, és csodák csodájára megfutottam az olimpiai szintet. Ott és akkor megváltozott az életem, mert találtam valakit, aki mellém állt, aki támogatott a következő olimpiáig és még tovább…

Hosszú út vezetett onnan a világbajnoki címig és a most megszerzett második Európa-bajnoki címig?

Hosszú és néha nagyon fájdalmas. Ha visszanézek, azt kell mondanom, rengeteget tanultam. Annyi hibát elkövettem, annyi volt a buktató a pályafutásomban, hogy megszámolni is nehéz lenne. Mégis, ha visszafordíthatnám az időt, semmin sem változtatnék, mert ezek nélkül a hibák és nehézségek nélkül most nem lennék itt.

Volt olyan, hogy megkérdezte magától: mit keresek én itt? Voltak töréspontok?

Persze, nem is egy. Tudni kell, a vitorlázás az olimpiára van kihegyezve, és nagyon nagy nyomást helyezel magadra, ha a teljesítményedet egyetlen versenyben határozod meg. Ez nem visz előre. Most úgy vagyok, hogy bár az olimpiára koncentrálok, de családapa is vagyok, és vannak terveim a jövőre, így szinte várom, hogy vége legyen az olimpiának.

Korábban mindig az volt bennem, hogy ha még fél évet edzhetnék, biztos jobb lennék, de mostanra elmúlt ez a szorongás, én lennék a legboldogabb, ha holnap kezdődnének a játékok.

Az elsőt fiatalként végigbuliztam, a másik kettőre viszont nagyon jól felkészültem, mégis kellett két ciklus, hogy meglássuk, hol tart a vitorlázás, mi kell ahhoz, hogy nemzetközi szinten jó eredményt érjünk el. Végigjártuk az utat, és most már ismerem a receptet.

És ez azért igazán nagy dolog, mert tengeri vitorlásnemzetek versenyzőivel szemben kell eredményesnek lennie.

Persze, néha megfordul a fejemben, hogy néhány ellenfelem kétszer-háromszor akkora pénzből készül, mint én, de ezt sikerült átfordítani magamban, és mostanra inkább motivál. Hiszen mennyivel rosszabb lehet olyan nemzet versenyzőjének, akinek az országa három-négy aranyat elhoz egy olimpiáról, és egyszer csak a semmiből jön egy magyar gyerek a Balaton partjáról, és tengeri körülmények között elkeni a szájukat. Ez bizonyítja, ha az ember valamit nagyon akar, és elhatározza, hogy végigcsinálja, teljesen mindegy, honnan jön.

 

 

Ehhez is meg kell érni. Vajon miért ennyire vonzó a finn osztály a vitorlázók körében?

A társaság, a légkör miatt. Egyszer készítettem egy vicces összeállítást, amelyben kutyafajtákban határoztam meg a vitorlázókat, és magunkat kuvaszként jellemeztem. Nagydarab, karakán, nyugodt típusnak, amely azonban ha mozdulni kell, rámegy a torokra és véged van. Ez az egyetlen olimpiai osztály, amelyben fizikai komfortban vannak a versenyzők, hiszen a hajó megköveteli a kilencvenöt-száz kilós súlyt, ami egy férfi természetes mozgástartománya – főleg, ha megvan hozzá a magasság is. Nyitott, felnőtt emberek alkotják a mezőnyt, ugyanakkor őrizzük a hagyományokat, szóval ha olyan fiatalok jönnek, akik nem tartják be az osztály által képviselt normákat, móresre tanítjuk őket. Itthon is ötvenen-hatvanan vagyunk az osztályban: egytől egyig zseniális emberek, akiktől sokat lehet tanulni.

Nehéz bekerülni?

Ha megadod a tiszteletet, nem üvöltözöl a pályán, betartod a normákat, akkor nem. Akadnak ellenpéldák persze, de ők megvannak maguknak, a csapatba sohasem kerülnek be.

Említette a példaképeket. Mennyire változott meg az élete azzal, hogy jöttek a ragyogó nemzetközi eredmények?

Hála istennek érzem, hogy nagyon sok drukkerem van, még az idősebbek között is, akik közül sokan az én vitorlázásomban látják a saját be nem teljesült álmukat, ezért is akarják annyira, hogy sikerüljön, hogy meg tudjam csinálni. Ez rengeteg erőt ad.

Ami a személyiségemet illeti, nem sokat változtam, inkább csak magabiztosabb lettem és felelősségteljesebb, mert tudom, hogy a gyerekek igenis példaképként tekintenek rám. Ehhez fel kellett nőni, hiszen volt idő, amikor én voltam az egyetlen vitorlázó olimpikon, mégis hajnalban négykézláb jöttem ki a diszkóból, aminek akkor nem éreztem a súlyát.

De most már érzem, főleg, hogy vannak gyerekeim, és szeretném őket úgy felnevelni, hogy értéket képviseljenek.

Nem könnyű feladat. Tudja, hogy lehet megoldani?

Szerencsés vagyok, mert jó alapokat hoztam otthonról, normális értékrendet kaptam a szüleimtől. Egyenes embernek tartom magam, és próbálom erre nevelni a gyermekeimet is, azt láttam a világban, hogy ez az, ami működik, és ezt tanultam otthon is.

Apropó, világlátás. Az utóbbi két évtizedben rengeteget utazott: van valamilyen szokás, amit magával hozott?

A spanyoloknál megtanultam enni.

Addig nem tudott?

Addig csak funkcionalitás volt az étkezés, annak ellenére, hogy nagyon szeretem a magyar konyhát. De például a spanyolok az étkezést az élet ünnepeként élik meg: egy kis előétel, eszel egy kicsit ebből, egy kicsit abból – órákon keresztül. Nem tudtam, hogy ezt ennyire élvezni is lehet.

Hisz a sorsszerűségben?

Az utóbbi időben abban hiszek, hogy ha valamit akarsz, azt eléred.

Babonás?

Nem.

Hogy áll a horoszkóppal?

Fogalmam sincs róla.

Megnéztem a születési dátumát, és azt láttam, hogy Bika. Önre ismertem a tulajdonságokból, de tegyünk egy próbát. A Bika amit elkezd, befejezi...

Igen.

…szívós, állhatatos, gyakorlatias.

Igen.

…céltudatos, ragaszkodó.

Céltudatos igen, ragaszkodó csak voltam. Mostanra eljutottam odáig, hogy ha valami nem működik, idejében el tudom engedni.

Sokan nem képesek erre.

Talán éppen az kell ehhez, hogy annyi hibát kövess el és annyiszor járj rossz úton, mint én. Mára felismerem, mi az, ami nem működik, és elég jó emberismerő is lettem. Ha valakivel nem működik a kapcsolat, és belátom, hogy nem akarok vele közösen semmit sem csinálni, azonnal elengedem. És bízom magamban annyira, hogy jól teszem.

Ehhez is el kell jutni egy bizonyos korig.

El.

…a Bikának fontos, hogy élvezze az életet.

A legfontosabb! A vitorlázásomban is észreveszem, ha feszült vagyok, nem úgy megy a hajó. A mai napig olyan hibákat tudok elkövetni, hogy utána nyargalnom kell a mezőny után. Ha viszont boldogan, vidáman megyek ki a partra, ha mosolyogva rakom vízre a hajót, azt a napot én nyerem meg.

Lehet ezt tudatosan befolyásolni?

Ha kikapcsolod az összes külső tényezőt, akkor bennem alapvetően ez van: élvezem a vitorlázást. A verseny közben ez már nem gond, de az elején igen. Most dolgozunk azon, hogy a saját javamra tudjam fordítani ezt az izgulást, hogy úgy éljem meg, ez a gyomorgörcs jó, természetes, ezzel jelzi a testem, hogy készen állok.

Milyen érzéseket indít be önben az olimpia?

Mostanra szerintem elmúlt az a kétség vagy bizonytalanság, hogy lesz-e olimpia, úgyhogy már csak nagyon várom.

Teher az esélyesség?

Az elején az volt. Amikor megnyertem a világbajnokságot, nyomasztó volt, hogy esélyesként érkeztem a további versenyekre, aztán jobban belegondoltam és rájöttem: minek csinálod, ha nem ezért? Ha tizedik akarsz lenni, legyél tizedik, és akkor senki sem fog rólad beszélni. De igazság szerint azért edzünk, hogy nyerjünk.

Ezt tanítja majd a gyerekeinek is? Szeretné, hogy vitorlázók legyenek?

Nem. Megtanítom őket vitorlázni, mert szeretném, ha ki tudnának menni hajóval a vízre, de nem szeretném, ha ezt a sportágat választanák. Talán egy kicsit ellentmondásba keveredek magammal, hiszen én végigmentem az úton, és nem változtatnék rajta semmit sem, a szeretteimnek mégsem kívánnám ugyanezt.

 

 

Annyira nehéz kenyér?

Nagyon. Sosem felejtem el, amikor egy kocsi hátsó üléséről próbáltam mindennap kimenni a vízre a világbajnokságon, és a legrosszabb, hogy ezt egyedül csináltam. Mert lehetne ez a világ legnagyobb próbatétele, ha van egy társad, akivel együtt szenveded végig, megoszlik a teher. Nekem sokszor nem volt. Elmentem egyedül négy hónapra, és egyedül toltam végig a felkészülést. Ezt nemhogy a gyerekeimnek nem kívánnám, de még az ellenségemnek sem.

Sok emberben csalódott?

Nem. Azért nem, mert nagyon keveset engedtem igazán közel magamhoz. Van persze, akiben csalódtam, de utólag beláttam, ez inkább abból fakadt, hogy túl naiv voltam, elhittem ezt-azt. Rengetegszer átdobtak a palánkon, de a legtöbb ilyen esetet a saját hibámnak tudtam be, mert az embereket nem változtathatom meg. Na, ehhez is fel kellett nőni!

Hogyan lehet kamatoztatni ezt a temérdek jó és rossz tapasztalatot?

Nagy álmom és célom, hogy a tudást, amelyet az elmúlt húsz évben összeszedtem, ne pazaroljam el. Rengetegen választják azt, hogy a sikerek után kvázi eladják magukat valahova, de én ezt nem szeretném. Boldog vagyok az életemmel, nem akarok gazdag ember lenni, csak tisztességben felnevelni a gyerekeimet, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben, és elérni, hogy a következő generáció, amely esetleg kikerül majd a kezem alól, legyen egy kicsit jobb, mint én voltam, vagyok. Ha így lesz, már megérte.

(Az interjú megjelent a Nemzeti Sport Sportkrém mellékletében 2021 áprilisában)

Fotók: Tumbász Hédi/Nemzeti Sport

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!