A 496-os kísérlet, 4. nap: Szemét ügy négyezer méteren

Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 10 kilométer)

Na, ma kiderült, hogy négyezer méterbe nagyjából bele lehet sűríteni mindent az atomkorról: a 496-os kísérlet négy kilométernyi kocogása során láttam árokszélre hajított, vagy lehet, hogy „csak” eldőlt, a reggeli párában fürdő (rozsdásodó?) elektromos rollert – korábban ezen a környéken a susnyásba belökött, tökéletes állapotban lévő bevásárlókocsi is várta feledékeny gazdáját –, továbbá mintegy húsz, szántóföldre dobott petpalackot, sörös, energiaitalos alumíniumdobozt.

Ám, ha így is van, vagy úgy is van, akkor tulajdonképpen a gyaloglás kényelmetlensége (pardon: micsoda?!) ugyanúgy létező gond marad, mint anno a kevésbé modern békeidőkben, az viszont ebben a megközelítésben érthetetlen, ha már nincs tovább áram, vagy az applikációs forintmanna fogy el, vajon miért nem lehet csak egy picit, mondjuk ötven, száz, százötven métert koptatni a cipőtalpat, s némi pluszerőt kifejteni, csupán addig a pontig, amíg a roller már normálisan, és ami szintúgy lényeges szempont, az árokszélnél „diplomatikusabb” helyre leállítható…
De oké, oké, látva a masinák mutatóujj méretű kitámasztóját, az is megtörténhetett, hogy a fű-, szántóföld-, erdőhatár mentén valójában pedánsan leállították a gépet, csak éppen az első halovány szélfuvallat az oldalára döntötte... Ám (ismétlem) legyen így vagy úgy, valami jólneveltségi szintet be kellene építeni a történetbe, mint amikor valaki tüsszent, s ösztönösen már mondjuk is, hogy „egészségére!”.

Konkrét megoldási javaslatom – sajnos – nincs, illetve ami van, az elég direkt, s a roppant fafejű ember módszere: bármily meglepő, de ezeket az izéket állítólag hajtani is lehet (roller=főnév: kis kerekekre szerelt talpból és kormányrúdból álló eszköz, amelyet fél lábbal lökdösnek előre), az előbb már említett ötven, száz, netán százötven méteren át olyan helyszínig, ahová – még egyszer leírom – normálisan is leállíthatóak lennének, azaz nem dőlnek el jobbra vagy balra…
A rollerszomorúság sokáig inkább a budapesti utcákra volt jellemző, de – sajnos – manapság az agglomerációs kisvárosképben is egyre bántóbbá válik, hiszen az oldalukra feküdt vagy elhajított kétkerekűek látványa tájidegen (a bevásárlókocsiról nem beszélve...), úgyhogy a 496-os kísérlet négy kilométeres távját végigfutva gondolatban eljutottam odáig, hogy mi, emberek valamit baromi jól tudunk.

Szemetelni – bármivel is…