A 496-os kísérlet, 19. nap: Szélvihar utáni Piedone-módszer

Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 190 kilométer)

Akkor már nagy a baj, ha hajnali hat órakor is tombol a szél... A Dunakanyar kapujában a Budai-hegyek felől a pesti oldalra átsüvítő légtömegek általában délelőtt kilenckor kezdik meg táncukat, úgyhogy ez a mostani, péntek reggeli fenyőhajlítgató torna azt jelezte, nem lesz itt örömfutás – sőt...

Látva a meteorológiai előrejelzést (délelőtt tíz óráig orkán, aztán eső) azt is meg kellett fontolni, merre induljak el, s vagyok annyira rutinos, hogy ilyenkor a hosszabb távú kocogást már az emelkedők és lejtők bűvöletében tervezem meg – természetesen az utóbbi javára.

Hanem ez a szél most a legravaszabb tervet is felborította – és majdnem engem is. A vihar a bringaút nyugati felét el- és betakarta a szántóföldekről felkavart porral, homokkal, földdel, próbáltam fotóval is illusztrálni a történetet, de a tornádó ennek a blognak a nyitóképén szelíd tájkép csupán...

Mindenesetre döntenem kellett, merre indulok el, és így esett a választásom az előző blogfejezetben már említett „bemelegítő szakaszomra”, amelynek első kilométere enyhe emelkedővel fut ki Gödről, s a visszaút kedves lejtővé változik. A trükk a választásban az volt, hogy a Duna felől ordító szél így az emelkedőn felfelé megtolt, igaz, a könnyű szakaszon viszont szinte hátrahajlítva visszatuszkolt – de olyan (hang)erővel, hogy a fülhallgatómban a zenét is elnyomta, a döhönye testemet pedig mindenáron ki akarta repíteni az M2-es útra...
A stratégia ebben a szélviharban mégis kifizetődő volt, ugyanis az egy kilométer oda-, egy kilométer visszafutó edzéssel rákészülhettem a húsz kilométer feletti monotonabb haladásra, és ismét bebizonyosodott, hogy a harmincegy napon át folyamatosan emelkedő terhelésre való tekintettel érdemes szakaszokra bontani a hosszabb távú erőpróbákat. Ezúttal két kilométerenként iktattam be a frissítést, s így megtörtént az a csoda is, hogy bár a tizenötödik kilométerig csoszogósnak, és enyhén szólva is fáradtnak éreztem a mozgást, az utolsó négyezer métert egész mosolygósan teljesítettem.

 

Na de...
Volt itt más huncutság is, ami csalhatatlan jele annak, hogy fáradok: a bringaút egyik rövid szakaszát ugyanis ferdének láttam, illetve a várostábla utáni senki földjén a mező felé is kapkodtam a fejem, mert ott mintha nyúl futott volna a barna göröngyök között. Oké, tudom, hogy tizenkilenc kilométer lefutása kapcsán, illetve a teljes 496-os kísérlet apropóján sem kellene hallucinálni (sőt!), és mégis tény, hogy valamiért „kiélesedett” s egyben becsapósabbá is vált az érzékelésem, szóval valami „helyzet” van, és ahogy mondani szokás, a lejtőn nincs megállás (szembeszélben sem), úgyhogy sürgősen fel kell tölteni valahogy az energiaraktárakat.

 

 

A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:

18 km: A hozzászólónak üzenem...
17 km: Nicsak, Táska közelében járok!
16 km: A futás nem akkora szívás...
15 km: Lassan, de biztosan haladok a mélypont felé
14 km: Végre csapolhatnak a futók is!
13 km: Találkozás az igazi Jedivel
12 km: A nyűgös futó „szobra”
11 km: Számmisztika, avagy kezdek belegörbülni
10 km: Fuss, futballista, fuss!
9 km: Hajrá, hajnali futók!
8 km: Futóút a semmibe
7 km: Örülni az utolsónak is szabad!
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!