Elindulnának a Spartathlonon, de egyelőre „csak” tudósítanak róla

Két fiatalembernek hála idén is első kézből, a helyszínről értesülhettünk a Spartathlon eseményeiről, és megérinthetett minket az atmoszférája: Józsa Ádám és Oertel Nándor a Facebookon végig közvetítette a versenyt. Utóbbit kérdeztük az élményeikről, s mindkettőjük nevében nyilatkozott a Csupasportnak.

Korábban láttam, hogy szinte minden nemzetnek van egységes pólója, a magyar csapatban pedig mindenki a saját kedvenc pólójában jelent meg az eseményen, amivel nincs semmi gond, csak nem sugároz egységes csapatképet. Ez a két indíttatás egyszerre jelentkezett, hogy támogassuk is a magyar csapatot, és testközelből lássuk a versenyt.”

A legcélszerűbb úgy tudósítani, hogy egy versenyzőt követnek a rajttól a célig.

„Idén már ötödször kísértünk valakit végig, és egyben tudósítottunk a futásról – mondja Nándor. – Vágó Bogit kísértük háromszor, tavaly Bogár Janit, idén pedig Balogh Ildikót. Ki van jelölve, hogy hány ponton lehet találkozni a futóval. Amellett, hogy őt kísérjük és frissítjük, csak annyi a dolgunk, hogy haladjunk a mezőnnyel, és odaérjünk a következő frissítési pontra autóval, előkészítsük a szükséges dolgokat, mielőtt a futó odaér. A maradék időben fotókat és videókat csinálunk, beszélünk velük pár szót, érdeklődünk, ki hogy van. Illetve mi is nézzük a különböző jeladós nyomkövetőeket, és az alapján próbálunk statisztikákat feltenni, hogy ki hol tart. Figyelni kell persze a szintidőket is, hogy minden pontra odaérjenek időben.”

Sok drámai és vidám pillanatnak részesei lehettek idén is a verseny során.

„A mezőny nagyon sokszínű abból a szempontból, hogy van, aki nyerni akar, mások pedig azt tűzték ki célul, hogy teljesítik a távot. Nagy különbség, hogy a győzelemre hajtók huszonnégy óra körüli idővel érnek be, a legvégén érkezők pedig általában harminchat órás idővel. Teljesen különböző dolgokat láthatsz, attól függően, hol haladsz a mezőnyben. Elöl száguldanak a futók, a végén pedig sokszor szenvednek. Elég fájó nekünk is nézni egy-egy frissítőponton, ha rossz állapotban érkezik be valaki, és próbálják összerakni, hogy tovább tudjon menni. Vannak különböző sérülések, mindenféle izomgörcsök, gyomorproblémák is, ezeket igyekeznek orvosolni a szakemberek. Nyilván próbálunk diszkréten fotózni és filmezni, nem az arcukba dugni a mikrofont, hogy mondjanak valamit, hanem inkább a háttérből rögzítjük az eseményeket. Próbáljuk a privát szférát tiszteletben tartani. De hát húsz-harminc óta futás után már amúgy is alig vesznek tudomást a külvilágról.

A felemelő pillanatok mindig azok, amikor beérkeznek a futók. Hogy látod, már nem bírnak lépni sem, aztán a végén lenyomnak még egy nagy sprintet a cél látványától új erőre kapva.”

Idén szerepet kapott egy kutya is, és szárnyra kapott az a legenda, hogy „Buksira” is jeladót tettek. Oertel Nándor azonban megcáfolja ezt.

„Valóban volt egy kutya, futott tavaly és idén is a versenyzőkkel elég sokáig – mondja. – Követtük sokszor, de jeladót nem tettünk rá, az nálunk volt mindig. Ezt viccből mondta valaki, aztán voltak, akik ezek szerint komolyan vették.”

Mivel évek óta közvetítik a versenyt, nagyon sokan már messziről megismerik őket.

„A helyiek közül szinte már mindenkit ismerünk. Itt csak háromszázkilencven induló van, sokkal családiasabb a hangulat, nem olyan, mint egy tízezer fős maratonin, ahol egymás sarkát letapossák az emberek, csak hogy három másodperccel hamarabb érjenek a frissítőponthoz. Sok magyar versenyző megköszönte, hogy foglalkoztunk velük, mert nem úgy van, hogy az atlétikai szövetség kiviszi a futókat Görögországba, ők lefutják a távot, majd hazaviszik őket. Kicsit el vannak anyátlanodva, az első versenyükön részt vevők sokszor azt sem tudják, merre kell futni, hol lehet felvenni a rajtcsomagot, mit szabad csinálni, mit nem, vigyenek-e fejlámpát, és így tovább, szóval nem kapnak sok információt. A görögök kommunikációban amúgy sem túl erősek, valamikor csak hónapokkal később válaszolnak egy e-mailre vagy nem is válaszolnak. Mi próbálunk mindenben segíteni a magyaroknak. Kérdezték is, hogy ki fizet nekünk ezért, de persze senki, azért tesszük, mert szeretjük ezt csinálni, fontos nekünk.”

No és mikor áll rajthoz a versenyen?

„Most egy ideig biztos nem, mert megsérültem – feleli Nándor. – A saját futásommal kapcsolatban mindig kettős érzés van bennem, az elején mindig úgy érzem, menne ez nekem is, aztán közben, amikor látom másokon, hogy jönnek a nehézségek, akkor elbizonytalanodom, a befutónál pedig megint azt érzem, hogy ha ezt más meg tudta csinálni, nekem is sikerülhet.

A mentális része a legnehezebb, hogy huszonhatodszor is meggyőzd magad, tovább kell menned, meg tudod csinálni, amellett hogy persze fizikailag is megfelelő állapotban kell lenned.

De ami késik, nem múlik...”

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!