Lubics Szilvia: Csak tedd az egyik lábad a másik elé!

Hogyan jött az Antarktisz-futás ötlete?

Mint az életben annyi mindenbe, ebbe is belesodródtam. A történet 2018-ban kezdődött, amikor a gyerekeim már nagyok voltak, és egy régi álmomat követve szerettem volna a Marathon des Sables többnapos sivatagi futóverseny kétszázötven kilométeres perui állomását teljesíteni, de abban az évben csak fél távra írták ki, amit nem tartottam elég hosszúnak. Miközben kerestem valami alternatívát, felhívtam a Namíbiába készülő Roskovics Miklóst, tőle hallottam a Racing the Planetről és a sivatagi Four Deserts-kihívásról, amely a chilei Atacamát, a mongóliai Góbit, a Namib-sivatagot és az Antarktiszt foglalja magában.

Belevágott?

Már az ősszel ott voltam Chilében, ahol hat napon át kellett futni az Atacama-sivatagban, ami teljesen új kihívás volt. Végig cipelnem kellett a tizenöt kilós hátizsákomat, és nemcsak futni kellett, hanem ezer más dolgot megoldani.

Például nem lehetett tisztálkodni, csak napi tíz liter vizet kaptunk, abból kellett főznünk is.

Nagyon! A végén tudtam, hogy meg akarom csinálni mind a négyet, és a következő évben beneveztem a Namib-sivatagban rendezett kétszázötven kilométeres versenyre is, ahol teljesítettem ugyanazt, napi negyven-nyolcvan kilométer futással tábortól táborig. Visszatérve arra, hogyan jött az Antarktisz, hát így! Két sivatagi verseny teljesítése ugyanis kvalifikált az Antarktisz-futásra, amit csak kétévente rendeznek meg, és mivel a 2020-as a koronavírus-járvány miatt elmaradt, egyértelmű volt, hogy a már befizetett nevezésemet átrakom erre az évre. Kicsit aggódtam, mert közel volt a szeptemberi amerikai Moab 240-hez, de úgy voltam vele, hogy manapság nem tudni biztosan, mi lesz két év múlva, úgyhogy meg kell csinálnom most.

A legnagyobb különbség a bizonytalanság. A sivatagokban meghatározott napi szakaszokat kellett teljesítenünk, amire tudtunk készülni, ez viszont itt nem volt meg. Valami terv ugyan minden napra volt, amit az esti eligazításon közöltek velünk a szervezők, de azt is jelezték, előfordulhat, hogy egy héten át nem tudjuk elhagyni a hajót, vagy csúszhat a napi program, mert a hajó nem tud közel menni a parthoz a jéghegyek miatt – ez meg is történt. Türelemjáték volt, aminek az a titka, ki mennyire tud nyugodt maradni és elfogadni a helyzetet, bizonyos dolgokat elengedni, mert nincs más választása. Az időjárás tíz perc alatt meg tudott változni, és ilyenkor mind a negyvenhárom futót vissza kellett vinni valahogyan a hajóra; de azért volt nálunk felszerelés arra az esetre, ha mégsem sikerülne, és kint kellene éjszakáznunk.

Kisgyerekként is ilyen kitartó volt?

Igen, legalábbis mentálisan megvoltak az alapok. Gimnazistaként nekem fontos volt, hogy a legjobb tanuló legyek az osztályban, és elsőre felvegyenek az orvosira. Mielőtt nyelvvizsgáztam németből, a különtanárom nem dicsért meg úgy, mint a többieket, hanem azt mondta a szüleimnek, Szilvinek akkora a kitartása, hogy egyszer falakat fog vele ledönteni. Ez akkor nem esett jól, mivel nem közvetlen dicséret volt, nem is tudtam értelmezni, csak évekkel később értettem meg, hogy egyáltalán nem volt negatív rám nézve. Sőt, fantasztikus volt a tanár, hogy ezt meglátta bennem, azóta is tartjuk a kapcsolatot.

A családból ki volt a legnagyobb hatással önre?

A nagymamám, akivel sok időt töltöttem együtt, sokat mesélt az életéről, amit imádtam. Hét gyereke volt, közülük hármat még életében elveszített, aminél nagyobb traumát nem tudok elképzelni.

De sosem panaszkodott, semmi sem volt neki lehetetlen – egyszer a Jászságból elgyalogolt Debrecenbe lisztért… Mindig kedves volt és jókedvű, nagyon sokat kaptam tőle.

Gyerekkoromban utáltam a testnevelést, mert béna voltam, én pedig szerettem jó lenni abban, amit csinálok. Féltem a tesióráktól, mert megalázónak éreztem, ha nem tudtam megcsinálni, amit kértek tőlem, ezért aztán sokszor kerestem valami kifogást, hogy ne kelljen átöltöznöm. Egyébként három éve próbáltam meg újra a kötélmászást, és simán felmentem, holott régen megkapaszkodni sem tudtam a kötélben.

Hirtelen kattant rá a futásra 2003-ban. Hogyan történt?

Már az egyetem elvégzése után voltak előjelei. Zalaegerszegen elkezdtem aerobikozni, de csak fogyási céllal, és néha-néha elmentem futni egy forrásig és vissza, ami elsőre nem volt kevés, tizenöt kilométer. Aztán amikor az első fiamat vártam, veszélyeztetett terhesként abba kellett hagynom, helyette otthon tornázgattam húsz perceket. Nem futottam, de emlékeztem arra, milyen jó érzés volt, ezért huszonnyolc évesen, a második fiam születése után elmentem futni a Balatonnál a települések között, és feltűnt, hogy a hosszabb távokat jobban élvezem. A nulláról néhány hónap alatt eljutottam a félmaratonig, majd a következő év tavaszán jött egy maraton Pécsett, amit meg azért találtam ki, mert pontosan tudtam, ha télen abbahagyom a futást a hideg miatt, nem fogom újrakezdeni.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor tudatosult önben, hogy amit csinál, az már ultrafutás?

Sosem gondoltam ezt túl. Inkább ebbe is csak belesodródtam. A harmadik gyerekünk születése után olvasgattam egy futófórumot, aminek tagja volt Bontovics Tímea is, a Spartathlon első magyar teljesítője, akinek feltűnt, hogy kicsit más vagyok, és elhívott egy tizenkét órás páros futásra. Nemcsak megtisztelő volt, de élveztem is, elsők lettünk. A Duna menti Szupermaratonon szintén dobogós helyen végeztem. 2006-ban futottam az első ultratávomat, a következő évben pedig már válogatott voltam száz kilométeren. 2008-ban találtam ki magamnak a háromszázhúsz kilométeres Bécs-Budapest Szupermaraton egyéni teljesítését, ami hatalmas lépés volt.

Amikor egy év múlva még egyszer megcsináltam, a futótársak elkezdték mondogatni, hogy szerintük én képes vagyok a Spartathlonra, amit eleinte nem akartam elhinni, de 2010-ben már ott álltam a rajtnál.

Jól emlékszem a 2016-os Transgrancanaria százhuszonöt kilométeres versenyére Spanyolországban, aminek a nehézségét az adta, hogy nem tudtam, milyen a terepfutás, és megviselt a technikás terep, nem voltam rá felkészülve. Kétezer méter felett többször is rosszul lettem, akkor még nem tudtam, hogy az asztma miatt, szóval megszenvedtem vele rendesen. Célba értem, de megfogadtam, hogy soha többet nem indulok rajta, amihez a mai napig tartom magam. Ha viszont a körülményeket nézzük, az antarktiszi verseny viszi a prímet, még akkor is, ha fizikailag és mentálisabban sokkal felkészültebb voltam.

Miben más Lubics Szilvia most, mint, mondjuk, húsz évvel ezelőtt?

Minden, amit eddig elértem, megerősített abban, hogy higgyek magamban, és hogy mindenhonnan van kiút. Sosem adtam fel versenyt. Régebben előfordult, hogy sajnáltam magam, és azzal kacérkodtam, mi lenne, ha kiszállnék, de most már eszembe sem jut ilyesmi. Csak tenni kell az egyik lábad a másik után, mert „mindig lesz jobb”, ez a mottóm, ami a mindennapjaimban is elkísér. Nem kell túlgondolni semmit, csak csinálni tovább. Ezt néha magamnak is elő kell vennem, például az idei Ultrabalaton egyik szakaszán úgy éreztem, rosszul megy, és a kísérőimet kértem meg, mondják ki hangosan, hogy „mindig lesz jobb”.

Folyamatosan új és keményebb célokat fogalmaz meg. Érezte már magát elégedettnek?

Mindig is az voltam. Az első félmaratonom után ugyanazt a boldogságot éreztem, mint most egy ultrafutás végén, ugyanakkor egyre erősebbnek is éreztem magam, ezért mertem mindig nagyobbat álmodni. Annyi izgalmas hely van a világon, ahol szeretnék futni, de ha nem lennék boldog, nem tudnám huszonegy éve ezt csinálni heti átlag tizenöt-tizenhat óra edzéssel, erősítéssel és heti hat futással.

Feltételezem, már megvan a következő cél.

Mongólia és a Góbi még hátravan a négy sivatagból, de biztosan nem jövőre, mert a legkisebb fiam érettségizik és ballag, amin szeretnék ott lenni. Ehhez igazítom a 2023-as évet. És marad a kétszáz mérföldes vonal, augusztusban tervezem Skóciában a Race Across Scotland elnevezésű verseny teljesítését, és remélem, jövőre is összejön egy sivatagi futás, mert mindig nyílik a világ.

Civilben mit dolgozik?

Fogorvos vagyok Hahóton, ott a rendelőm, hat települést látok el 2002 óta. Az egyetemen 1997-ben végeztem, utána két évig Zalaegerszegen dolgoztam rezidensként, majd egy évet Nagykanizsán. A második kisfiam születésekor Hahóton laktunk, ahol a férjem háziorvos volt, így logikusnak tűnt, hogy a gyerekek mellett ott vállaljak praxist. Tizenhat éve már Nagykanizsán élünk, de autóval húsz perc alatt kiérünk Hahótra, a mai napig mindketten ott dolgozunk a férjemmel.

Hogyan kezeli a sikereivel járó ismertséget?

Ez 2011 óta van így, amikor megnyertem az első Spartathlonomat, és idő kellett, míg megtanultam kezelni. Hirtelen rám szakadt az érdeklődés, és túl sok mindenre mondtam igent, ami mára megváltozott. Illetve, egyvalami nem: ha futók keresnek meg vagy kérnek tanácsot, mindig segítek, ha tudok. 2012 óta motivációs tréningeket is tartok, és nem akarok nagy szavakat használni, de egy ideje küldetésbe fordult át, amit csinálok, mert már túlmutat azon, hogy lefutok egy versenyt.

Sok embernek adok hitet, és mivel minden verseny rajtam is változtat valamit, úgy érzem, egyre több mindent tudok átadni.

Hogy mindenki merhet álmodni hivatás és család mellett is, mert igenis lehet olyasvalamit csinálni az életében, amit igazán szeret. Igyekszem megmutatni, hogy ez egyáltalán nem vesz el semmit a többitől, sőt, csak hozzátesz, és mindenkit arra bíztatok, hogy merjen lépni. Próbálom ledönteni a falakat.

(Az interjú a Nemzeti Sport mellékletében, a Sportkrémben jelent meg december 30-án.)

Fotók: Szabó Miklós

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!