Párizs hitt a könnyeknek – Ruszanov András publicisztikája

NOVAK DJOKOVICS a párizsi ötkarikás játékok tizedik napján profi karrierjének 1336. mérkőzésén (újra) történelmi tettet hajtott végre. Egy esztendővel ezelőtt a szerb teniszzseni néhány labdányira volt attól, hogy sportága legnagyobb bravúrját érje el, és egy naptári évben megnyerje mind a négy Grand Slam-viadalt. Ám az idén sok minden változott a világ egyik legjobban fizetett és méltán legrangosabb egyéni sportágában: Djokovics a top 100-as mezőny második legidősebbje (a doyen Gaël Monfils), aki úgy futott neki az év nyolcadik hónapjának, hogy egyetlen döntőt játszott (Wimbledonban, Alcaraz ellen). Ha jellemeznünk kellene ezt a szezonját, akkor a szenvedés szó előbb jutna eszünkbe, mint bármely más, optimizmust sugalló kifejezés. „Hajlott” korát (37 éves) és az akár fiainak is beillő új trónkövetelő nemzedék tagjait elnézve az ellendrukkerek hajlamos voltak figyelmen kívül hagyni két örök érvényű igazságot: a jó ló a derbi napján fut a legjobban, és a bajnokot leírni sohasem lehet. Novakot különösen nem. Önmaga és – a most már minden restanciától mentes – karrierje ékes bizonyságul szolgál a fenti tételek igazolására.

A sokak által csak generációk csatájának tartott férfi egyes párizsi fináléjában déli szomszédunk első számú sztársportolója végre feltehette pályafutására a koronát, és páratlan trófeagyűjtéményét (24 GS-diadal) az addig hiányzó olimpiai aranyéremmel egészíthette ki. Mégis a tét és azzal együtt a kihívás súlya már-már elviselhetetlen, embert próbáló teherként nehezedett a vállára, és nem pusztán a sporttörténelmi jelentősége miatt. Döntőbeli ellenfele és jelenleg talán legnagyobb riválisa, Carlos Alcaraz 21 éves korát meghazudtoló módon az utóbbi időben megoldhatatlannak tetsző próbatételek elé állította a szerb legendát. Miután az ifjú spanyol zseni megnyerte a Roland Garrost, hozzácsapta az úgynevezett „Csatorna Slam” impozáns párját, a wimbledoni trófeát; a fináléban demoralizáló győzelmével elvette Djokovicstól az esélyt, hogy a tenisz Mekkájában vegyen revansot a tavalyi vereségért. 

Úgy tűnt, semmi és senki sem keresztezheti álmát, hogy minden idők legfiatalabb olimpiai bajnoka legyen férfi egyesben. A szerb csillag mellett ebben az esztendőben csak múltbeli sikerei szóltak, árnyéka volt önmagának. Már az év kezdete sem a tőle elvárt módon és formában indult, a United-kupán a negyeddöntő jelentette a végállomást, míg kedvenc pályáján és Grand Slamjén ismeretlen érzéssel kellett megbarátkoznia, mikor életében először ő volt kénytelen gratulálni az Ausztrál Open elődöntőjében az ellenfelének. Ott, az azóta már világelső olasz Jannik Sinner – útban élete első GS-címe felé – mért rá vereséget. 2024 első rangos ATP-tornája Indian Wellsben még fájóbb sebet hagyott Djokovicsban. A szerencsés vesztesként induló olasz Luca Nardi késztette kényszerű és idő előtti távozásra a viadal ötszörös győztesét a 32 között. Amennyiben a mélypont szó relatíve értelmezést nyer, akkor Novak esetében ezt a viadalt tekinthetjük a gödör aljának: még soha nem kapott ki ennyire alacsonyan rangsorolt (123.) játékostól Grand Slamen vagy masterstornán. A szerb teniszfenomén tüstént töröltette magát a következő „napfényes” viadalról, és inkább már az európai salakszezonra koncentrált. Monte-Carlóban a norvég Casper Ruud, Rómában a chilei Alejandro Tabilo, Genfben a cseh Tomás Machác állta útját. A Roland Garroson viszont már saját jobb térde. A harmadik és negyedik fordulóban játszott ötszettes mérkőzések brutális igénybevételt jelentettek, úgyhogy nem úsz(hat)ta meg meniszkuszszakadás nélkül. A két meccs alatt több időt töltött a pályán (kilenc órát és nyolc percet), mint az azt megelőző két versenyen összesen. Negyeddöntős mérkőzését lemondta, és az azonnali operáció mellett döntött annak tudatában, hogy a legmerészebb orvosi prognózis alapján is csak halvány esély mutatkozott a wimbledoni és az olimpiai részvételére.

Három évvel korábban az amerikai Taylor Fritz hasonló sérülésből 21 nap elteltével a harmadik körig jutott Wimbledonban, ez kellő inspirációt adott Djokovicsnak. A tündérmesébe illő menetelésére aztán a döntőben újból Alcaraz, a murciai üstökös tett pontot azzal, hogy tankönyvbe illően leiskolázta a „mestert” imádott pályaborításán. A sebek nyalogatása nem tartozik a 24-szeres Grand Slam győztes kelléktárába, helyette a szeretteivel töltött minőségi idő a megfizethetetlen kategóriával ér fel. A feltöltődésre és a családban már hagyománnyá váló közös kirándulásra egy montenegrói jachtos kiruccanás ígérkezett a legkiválóbb megoldásnak. A kikapcsolódás után partot érve kőkemény edzésbe állt, ehhez a svéd Filip Bergevit mint ütőpartnert hívta segítségül. Szeme előtt ekkor már csak egyetlen cél lebegett: döntőbe verekednie magát ötödik olimpiáján, küzdeni az aranyért és Szerbiáért. Mindenáron. A játékok tenisztornája iránt mutatkozó felfokozott izgalmi szintet csak tovább növelte, hogy a régi nagy hármas még aktív másik tagja és egyben a szerb ősrégi riválisa, Rafael Nadal is bejelentkezett Párizsra. A sorsolás szeszélye (s persze a spanyol védett ranglistás helyezése) már a második körben összehozta kettejük 60. – könnyen meglehet, egyben utolsó – párbaját. Sohasem fordult elő korábban, hogy 46 Grand Slam-cím „legyen” a pályán, és biztosak lehetünk benne, hogy egyhamar nem leszünk tanúi hasonló esetnek. Az első játszma iskolajáték volt Novak részéről, a második is majdnem. Ám mintha a régmúlt és a Philippe Chatrier-pálya szelleme kísértett volna: húsz percre ismét a régi Rafát láttuk. Csakhogy aznap a másik oldalon egy mindenkinél elszántabb sportoló teniszezett, aki nem ismert kegyelmet. Talán a legkritikusabb mérkőzésnek az elődöntő ígérkezett (Djokovics olimpián sohasem jutott túl ezen), és ennek abszolválásához idén sorrendben negyedszer kellett megvernie Lorenzo Musettit. 

Az álom végre teljesült! Életében először ötkarikás döntőt játszhatott, ezúttal az oly nagyon áhított olimpiai aranyéremért. Ehhez azonban Alcarazt kellett maga mögé utasítania, aki az utóbbi időben alapos fejtörést okozott neki, és több ki-ki meccsen kikezdte a sebezhetetlennek hitt imázsát. Mindketten tudták, a maximumot kell nyújtaniuk, és várni a pillanatot, a másik legkisebb hibáját, ami eldöntheti a játszmát, később akár a meccs kimenetelét. Djokovicsnak hat, Alcaraznak nyolc lehetősége volt brékelni, egyiküknek sem sikerült, így a döntés a rövidítésekre maradt, amelyet a szerb klasszis bírt jobban idegekkel. Játszmaveszteség nélkül lett olimpia bajnok férfi egyesben, amire legutóbb 1904-ben volt példa. A végső pont után történtek egy Oscar-díjas film címét juttatták eszembe: „Moszkva nem hisz a könnyeknek.” Ellenben Párizs igen, sőt nagyon is. Felrúgva a finálék után megszokott forgatókönyvet és szerepeket, a kézfogásuk után a vesztes mellett a győztesnél is eltört a mécses. Az év legmagasabb színvonalú teniszmeccsét az olimpia egyik legmeghatóbb jelenete zárta: a könnyező spanyolt honfitársa, az ezúttal riporter Alex Corretja vigasztalta, Djokovics pedig egymagában a salakra borulva, sokkos állapotban sírta ki magát.

Novakot később a sajtószobában is elöntötték az érzelmek, amikor egy újságíró kezébe nyomta azt a fotót, amelyen négyévesen először fogott ütőt. „Emlékszem, a Kopaonik-hegységben készült a kép, ekkor szerettem bele ebbe a sportba. Nagyon hosszú út volt, amelyet azóta megtettem… A szívemet, lelkemet, testemet, a családomat, mindent feltettem, hogy harminchét évesen megnyerjem az olimpiai aranyat. Büszke vagyok, hogy a hazámért küzdhettem” – mondta a bajnok ismét könnybe lábadt szemmel. Most, hogy az utolsó kérdőjel is eltűnt, megcsinálta a karrier Grand Slamet, olimpiai bajnok is lett, így nem kérdés már, hogy kit tekinthetünk a valaha élt legnagyobb férfi teniszezőnek. Amit és amilyen ellenállhatatlan módon Szerbia rajongásig szeretett sportolója tett, s nemcsak az olimpiai döntőben és nem csupán az odáig vezető mérkőzéseken, hanem egész pályafutása alatt, azt nehéz szavakba önteni. Keressük a megfelelő jelzőt a csaknem háromórás élményre is és az azt követő pillanatokra: megejtően emberi, lélekemelő, retinánkba égő. Egyszóval: leírhatatlan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!