Nem mindig az a jó, aki a leghangosabb: az Annapurna majdnem elfeledett hősei

Már a 19. század végén megjelent a nyolcezresek megmászásnak igénye, nem sokkal azután, hogy a nyugati ember Ázsiában járva egyáltalán tudomást szerzett létezésükről. Az első próbálkozások tragédiái után a nagyobb expedíciókat a két világháború között kezdték el szervezni, de csak a második világháború után vált realitássá a csúcsok elérése.

A helyiek szentként kezelték ezeket a hegyeket, és eszük ágában sem volt felmászni rájuk, ezért a vállalkozások szervezésében az európai országok jártak az élen, s minden hagyományos hegymászó nemzetnek meglett a „saját nyolcezrese”, amelyet igyekezett meghódítani. A briteknek a 8849 méteres Mount Everest, az olaszoknak a 8611 méteres K2, a németeknek a 8126 méteres Nanga Parbat, a franciáknak pedig a 8091 méter magas Annapurna.

A franciák 1950-ben indítottak újabb csapatot az Annapurnára, soraikban a korabeli legjobb alpinistákkal (Louis Lachenal, Lionel Terray, Gaston Rébuffat), az akkori legmodernebb felszereléssel.

Az expedíció vezetője, Maurice Herzog tapasztalt, de alapvetően amatőr mászó volt, akit csak egyéni sikere hajtott, a csapatmunka fogalmát lexikonból sem ismerte. Leginkább egocentrikus, autoriter egyéniségével tűnt ki a csapatból, amely nehezen viselte ellentmondást nem tűrő és önző irányítási stílusát.

Ugyanakkor Herzog magát sem kímélte, mindent megtett a siker érdekében, és 1950. június 3-án Lachenallal együtt feljutott a csúcsra. Történelmet írtak, de súlyos árat fizettek érte, mert elfagyott az orruk, arcuk, illetve kéz- és lábujjaik, amelyeket Európába visszatérve amputáltak.

„Legyőztük az Annapurnát, az első nyolcezer méternél magasabb csúcsot. De milyen áron?” – írja könyvében Lionel Terray, a csapat legerősebb mászója. Már a cím is sokat sejtet: „A hasztalanság hódítói”. A küzdelem hősiességét és a vállalkozás jelentőségét senki sem kérdőjelezte meg, az expedíció utóélete mégis nagy vihart kavart, a következő években ugyanis az egész világot körbehaknizó Herzog igyekezett minden fórumon kisajátítani a sikert és elhallgattatni az expedíció valódi hőseit, a társait.

Herzog 1951-ben megjelent Annapurna című könyvét negyven nyelvre fordították le, és világszerte 12 millió példányban kelt el. Amikor azonban 1955-ben, Louis Lachenal halála után igyekezett eltüntetni a jellemzően őt bíráló részeket az elhunyt kiadásra váró kéziratából, kiderült, igencsak sántít barokkosan túlzó, saját hősiességét előtérbe állító története.

Az igazság az, hogy csapat nélkül Herzog sosem ért volna fel a csúcsra. Terray ugyanis kétszer lemondott a csúcs meghódításáról, hogy segítsen a többieknek, Lachenal kitette magát a fagyásnak, ezzel feláldozta lábait, hogy ne hagyja magára az erőszakos Herzogot, Terry és Rébuffat pedig hóvakságot kapott, amikor szemüvegüket hátrahagyva előresiettek társaik lementése miatt.

Az Annapurna első megmászása egyszerre volt hősies és drámai, illetve inkább volt a harsány vezető mellett elvégzett csendes csapatmunka, mint személyes dicsőség.

Nemrég írtunk Kristin Hariláról, aki három hónap alatt szeretné megmászni a föld mind a tizennégy nyolcezres hegyét, de az ilyen rekordhajszolásokat azért kezeljük a helyén.