Háromszor is megnyerte a Spartathlont, 2011-ben, 2013-ban és 2014-ben is első lett a nők között. Hogyan emlékszik vissza a sikereire?
Rutinos résztvevőként mi a véleménye: miért olyan különleges a Spartathlon?
Érdekes kérdés. Rengeteg hosszabb versenyen indultam már, például a Badwater a körülményeket tekintve keményebb, de a Spartathlonra visszavágynak az emberek. Van olyan ultraverseny, amelynek végén jó esetben kapsz egy érmet a célba érkezéskor, és mehetsz is haza, ezzel szemben a Spartathlonon népünnepély fogad a célban: rengeteg ember köszönti a futókat, azt érzi a sportoló, hogy tényleg emberfeletti tettet hajtott végre. Ráadásul ekkor két hangulatos ceremónia is hátravan még. Ha nem a futás, akkor a körítés visszavonzza az embereket. A Spartathlonon barátságok szövődnek, nem mellesleg ismét át akarod élni az élményt. Ha csak az útvonalat nézzük, nem lehetne ennyire népszerű a Spartathlon, mégis van valami extrém vonzása –Magyarországon is egyre többen vágynak rá, hogy futhassanak a görög versenyen.
Nekem is vannak tanítványaim, rajtuk is ezt látom, és azt tapasztalom, hogy manapság a Spartathlon teljesítése benne van egy ultrafutó úgynevezett alapcsomagjában.
Mi a legnehezebb kihívás a versenyen?
A táv is nehézzé teszi, de a kétszáznegyvenhat kilométer mellett ott van a hőség és a szintemelkedés is. Régen jártam már a verseny helyszínén, de úgy tudom, az időjárást tekintve valamelyest javult a helyzet. A szintemelkedés viszont becsapós.
Úgy érezni, hogy az első nyolcvan kilométer sík, és utána jönnek a nagy hegyek, ám ez így nem igaz: az elejétől vannak emelkedők, szinte nincs is sík szakasz.
A Spartathlonon nem indul, de mire készül most?
A következő versenyem a Racing The Planet keretein belül novemberben a jordániai kétszázötven kilométeres sivatagi futás lesz. Ennek a sorozatnak már két állomását teljesítettem, ott voltam Namíbiában és az Atacama-sivatagban is. Készülök becsülettel, mostanság éppen tíz kilogrammos mellénnyel edzek keményen.