Nehéz út van mögötte, de már látja a fényt az alagút végén

– Sérülésen, és nehéz időszakon van túl: a Szádvár Trail-en aratott győzelemmel maga mögött hagyta a gondokat?

– Még nem érzem magam százszázalékosnak, de ez normális – mondta a Csupasportnak Kozma Szabolcs, aki 03:41:09 órás idővel győzött a Szádvár Trail 43 kilométeres távján. – A lábamban már csak amolyan utórengések vannak, egy-két izomfeszülés itt-ott érződik. Ez, persze, nem is csoda, hiszen sokat foglalkoztam a felépüléssel. Nehezen éltem meg a gondokat, de már látom a fényt az alagút végén.

Jártam sportorvoshoz, gyógytornászhoz és manuálterapeutához is, s a vizsgálatok során annyi derült ki, hogy a patella környéke gyulladt be. Az biztos volt, hogy nem ízületi bajokról volt szó, valószínűleg a túlterhelés miatt jött elő. 

– Ezzel a sérüléssel mennyi ideig kellett pihennie?

– Azt mondták, legalább tíz hétig, így több mint két hónapig nem is futottam, csak erősítő edzéseket végeztem. Április végén kezdődött ez a rehabilitáció, júliusban kezdtem el szépen lassan fokozatosan futni, visszatértem a száz kilométeres hetekhez. Nagyon sok időt felemésztett, mire ismét eddig, s nehezen is éltem meg ezt a helyzetet, ugyanis februárban életem formájában voltam, futottam egy majdnem nyolcszáz ITRA pontos Bükki Hardot, és úgy éreztem, hogy enyém a világ, képes vagyok mindenre. Alig maradtam le a pályacsúcsról, ami hatalmas szó. Éppen a Mátrabércre készültem, amikor észrevettem, hogy feszül a térdem, s elővigyázatosságból nem vettem részt a versenyen.  Aztán nem lett jobb a helyzet, le kellett mondanom a Snowdoniát, a KAT-ot és ami a legjobban fájt a szívemnek, a terepfutó világbajnokság hosszú távját is… 

– Mi volt a megoldás?

– A sportorvos, a gyógytornászhoz és a manuálterapeuta, és persze a pihentetés. Ami aggasztott, hogy senki nem tudta pontosan megmondani, mennyi kihagyás vár rám. Nagyon éles váltás volt heti száz kilométerekről nullára ugrani, így az addigi nagy testi terhelés átcsapott a lelki hullámvölgybe. Nagyon rossz kedvem lett, elkezdtem sportpszichológushoz járni, ami az év legjobb döntésének bizonyult. A mentális állapotommal eddig nem sokat foglalkoztam, de egyértelművé vált, hogy a nagyon jó szakember segítsége és útmutatása aranyat ér. Nem volt gyors folyamat, de hónapok alatt szépen lassan, fokozatosan sikerült kikászálódni a testi-lelki mélypontról és elindultam a felfelé vezető úton. Szóval, ilyen előzmények után mentem a Szádvár Trailre, nem tagadom, volt bennem némi bizonytalanság, hiszen ezt megelőzőn februárban versenyeztem…

– És a felépülés után jött a már említett Szádvár Trail.

– Ezt a kihívást nem versenyként fogtam fel, ám ehhez képest elég jól sikerült. Úgy voltam vele, jól megy a futás, akkor csináljuk. Haulík Matejjel haladtunk együtt harminc kilométerig, azonban éreztem, hogy van kraft a lábamban, így elléptem tőle. Egyébként addig sokat beszélgettünk, összebarátkoztunk, oda-vissza előzgettük egymást, neki jobban mentek a felfelék, nekem pedig a síkok és a lefelék. Aztán elkezdett fogyni az ereje, ezt érezve pedig rátettem egy lapáttal. A lelkemnek is jót tett, hogy nyomhattam neki, a végére közel húsz perccel előztem meg. Szerencsére nem éreztem semmi kellemetlenséget a lábamban, de jól tudom, a megszokott hatórás futásokhoz képest ez „csak" három óra volt, itt sokkal magasabb volt a pulzusom, mint az ultrában. Más volt az intenzitás, de örülök, hogy nem éreztem azt a fajta gyengeséget a lábamban, amit előtte. Nehéz út van mögöttem, mentálisan nehezebb volt, mint fizikálisan, nagyon kellett ez a verseny a lelkemnek, és persze az önbizalmamnak is jót tett ez a győzelem.

– Milyen célokat tűzött ki maga elé a közeljövőben, marad az „óvatosabb” versenyzésnél?

– Egyelőre nincs pontos terv az új esztendőre. Szeretném emelni a kilométerszámot és az intenzitást, legalább a sérülés előtti szintig. Tovább szeretném folytatni a hosszú edzéseimet, de összességében élvezni akarom a futást.

Borítókép: Edelényi Futók Egyesülete