Brown Viktória az erdei és hegyi futóversenyek felé veszi az irányt

Milyen futóidénye volt 2025-ben? 

Felemás – mondta a Csupasportnak Brown Viktória. – Három lányom van, akik vagy benne vannak a tinédzserkorban, vagy a közelében, ami nem „kompatibilis” a remek futóeredményekkel… Rengetegszer még viháncolnak éjfélkor, reggel hatkor pedig kelés az iskola miatt, így nem tudok eleget pihenni, ami fontos tényező a futásban. Ráadásul lett egy vizslánk, muszáj vele mozogni, így az aszfaltos futás a háttérbe szorult. Ez pedig meglátszik az eredményeimen. A negyvennyolc órás világbajnokságot le kellett mondanom, a Badwateren két esztendeje negyedik, tavaly csak ötödik lettem, míg a huszonnégy órás vb-t gyakorlatilag betegen teljesítettem. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyik eredményem sem volt katasztrofálisan rossz, ugyanis a huszonnégy órás vb-n habár nem volt magasan a léc, de még betegen is megdöntöttem a korosztályos kanadai csúcsot, a Badwateren az ötödik hely elég jónak számít, s továbbra is az én nevemhez fűződik a két legjobb magyar női időeredmény.

Az említetteken kívül is volt még versenye. 

Meglepő, de a terepversenyek jól sikerültek, pedig nem ilyen talajon edzettem… A Fatdog 120 nevű kétszáz kilométeres terepversenyen hatodik lettem, ami remek eredménynek számít ezen a nyolcezer méter szintemelkedéssel fűszerezett pályán. Technikás hegymenetek tarkították az útvonalat, nagyon élveztem a futást. A legnagyobb élményem tavalyról a Barkley Fall Classicon volt, ahol személyesen találkozhattam a legendás Lazarus Lake-kel. Ezen a versenyen két távot hirdettek, maratonit és ötven kilométerest, de mindegyik jóval több volt az előre jelzettnél. Én a maratoni távot választottam, de az volt ötven kilométer. Nagyon nehéz ez a verseny, nagy meglepetésemre első lettem a nők között, s mivel a hosszabb távon csak két lány ért be a célba, így a harmadik nő lettem összetettben. Lazarus Lake az esemény szervezője, elég bonyolult a lebonyolítása, de nagyon népszerű, nehéz és remek verseny. Egyébként ezt ugyanott tartják, mint a Barkley Maratont, azaz a Frozen Head Nemzeti Parkban, s aki győz a Barkley Fall Classicon, az automatikus nevezést nyer a Barkley Maratonra.

Ahogy láttam, nem úszta meg sérülés nélkül a Barkley Fall Classicot…

Bizony nem… Van olyan bokros rész, amelyet tövisfű borít, azon gyakorlatilag át kell verekednie magát az embernek. Korábban olvastam, hogy nem tanácsos elsőként odaérni, hagyni kell, hogy más törjön utat, mást szurkáljanak szét a tüskék. Aztán teljesen véletlenül az élbolyban értem oda a bokrokhoz, gyakorlatilag egyszer csak ott találtam magam… Egy darabig kénytelen voltam törni az utat, így eléggé szétszurkáltak a tüskék.

És milyen volt a legendásan nehéz Badwater?

Ismét nagyon erős volt a mezőny, az első három helyezett elképesztően jó futó, talán a negyediket megelőzhettem volna… Habár tudtam, hogy kiváló versenyzők lesznek ott, előzetesen volt bennem olyan gondolat, hogy jó lenne érmet szerezni. Hozzáteszem, a harmadik helyezett is huszonkilenc órán belül ért be a célba, ami hatalmas eredmény, én harmincegy óra huszonhét perccel lettem ötödik. Sajnos sok problémám akadt a frissítéssel, de a versenyt követően rájöttem, miképp tudok ezen a téren javítani. Szinte
végig puffadtam, fájt és feszített a hasam, rosszul éreztem magam, nem tudtam maximálisan a tempómra koncentrálni. Érdekes, de az ázsiai buboréktea sokat segített ebben a helyzetben, amikor a szervezetem semmi mást nem akart befogadni, tíz órán keresztül ezzel frissítettem magam. Szóval csalódott voltam az eredmény miatt, sokkal több volt bennem, de nem tudtam kihozni. Habár szép az ötödik hely, némileg csalódott vagyok.

Aztán ott volt a betegen teljesített huszonnégy órás világbajnokság is.

A gyerekeim betegek lettek, én pedig elkaptam tőlük két nappal a verseny előtt. Így futottam százkilencvenöt kilométert, de érdekes volt, mert egy darabig egyáltalán nem éreztem, hogy bármi probléma lenne, de éjszaka egyszer csak beütött a baj. Többek között olyan fáradtság jött rám, ami egyáltalán nem jellemző huszonnégy óráson. De ahogy az imént mondtam, a korosztályos kanadai csúcs így is meglett.

Az esztendőt a hótalpas futó-világbajnoksággal zárta. Ez hogyan ment? 

Remekül, ugyanis korcsoportos világbajnok lettem. A nők között hetedik helyen végeztem, ami nem olyan rossz ezen a nehéz tíz kilométeres versenyen. Közvetlenül az esemény előtt ismét elkaptam valami nyavalyát a gyerekektől, s ha ehhez hozzávesszük a krónikus asztmámat, a hideg időjárást és a verseny magas intenzitását, megint összejött egy jó kis csomag… Mindennek ellenére részt vettem a vb-n, elképesztő erős volt a mezőny, büszke vagyok a korosztályos világbajnoki címemre.

Tekintsünk egy kicsit előre: milyen céljai vannak a mostani futóidényre?

Már csak a kutyánk miatt is jobban vonz az erdei futás, így ebből többet tervezek. Az edzéseim nagy részét is az erdőben végzem, így erdei és hegyi versenyeket nézek elsősorban. Van nevezésem az arizonai Cocodona 250-re, amely eléggé híres és nagy versenynek számít, s rendre nagy a felhajtás körülötte. Ez négyszáz kilométeres, a hosszú távok pedig jobban fekszenek nekem, kíváncsi vagyok, hogy sikerül. Természetesen backyardozni is szeretnék, be akarok kerülni az októberi csapat-világbajnokságra készülő kanadai válogatottba. Szeptemberben tervben van a Barkley Fall Classic, a nyár pedig még kérdéses. Sok olyan verseny van függőben, ahová sorsolással lehet bekerülni, s ha nem sikerül, akkor lehet, megpróbálom az UTMB TDS-távját. Azonban jó kérdés, hogy a tinédzserlányaimtól mennyit tudok majd pihenni és edzeni.