Boros Richárd negyedik Spartathlonján a hegyen szeretne elköszönni édesapjától

Tavaly azt mondta a Csupasportnak, hogy nem hajtotta ki magát teljesen a Spartathlonon, maradt önben hiányérzet. Most száz százalékon megy az elejétől a végéig?

Csak a biztonságos célba érkezés lebeg a szemem előtt. Ez lesz a negyedik Spartathlonom, és most óvatosan, alacsony pulzussal szeretnék haladni. Újdonság lesz számomra, hogy először leszek úgy ott, hogy közben az egyik tanítványom máshol versenyez. Molnár Zsolt éppen az UltraMártély huszonnégy órás versenyén indul, így valószínűleg jobban izgulok majd érte, mint saját magamért.

Negyedszer vesz részt a görög versenyen: mit jelent most ez a verseny ahhoz képest, amikor először volt ott?

Mindig izgatottan várom, és ez most sincs másképp. A Spartathlonnak sajátos szellemisége van. Számomra ez nem egyszerűen egy verseny, hanem egy mentális utazás, kicsit olyan, mint a Camino. Idén ennek különösen nagy jelentősége lesz számomra. Májusban elveszítettem édesapámat, és akkor úgy gondoltam, hogy a Spartathlonon, a hegyen engedem el végleg. Ott szeretnék elköszönni tőle. A tervek szerint elidőzöm majd egy kicsit a hegyen, beszélgetek vele, aztán továbbhaladok. 

Három teljesítés után már pontosan tudja, mi vár önre a 246 kilométer alatt. Ez inkább megnyugtató, vagy éppen nehezebb, mert már tisztában van vele, mennyi szenvedés jöhet?

Ez érdekes kérdés. Azt biztosan tudom, hogy megint fájni fog. Olyan nincs, hogy a Spartathlont egyszerűen, problémamentesen lefutod. Mindig történik valami: hideg, meleg, a lábak, a gyomor vagy valami váratlan. Igyekszem arra felkészülni, hogy ezeket a problémákat menet közben meg tudjam oldani. Talán éppen ezt tanultam meg leginkább az előző három teljesítésből: a Spartathlonon nem lehet mindenre felkészülni, és nem lehet biztosra menni. Mindig azzal kell foglalkozni, ami éppen előtted van.

Melyik résztől tart a leginkább? A hegytől, az éjszakai szakasztól, a melegtől, az emésztési problémáktól vagy esetleg mástól?

Leginkább a második naptól. Amikor újra feljön a nap, emelkedik a hőmérséklet, miközben már rengeteg kilométer van a lábakban. Illetve a Spártába vezető körülbelül huszonöt kilométeres lejtő nagyon megterheli a lábakat. Nagyszerű érzés, hogy az ember már közeledik a célhoz, de a folyamatos lefelé futás abban az állapotban egyáltalán nem könnyű.

Mi történik a legnehezebb pillanatban, amikor már minden porcikája azt mondja, hogy álljon meg? Mi az, ami ilyenkor továbbviszi?

Nehéz ezt pontosan megfogalmazni, mert mindig más. Motivál, hogy itthonról milyen sokan szurkolnak, és tudom, hogy vannak, akik velem együtt élik meg ezt az utat. Hiszek magamban, tudom, mi a célom, és a nehéz pillanatokban igyekszem mindig csak a következő feladatra koncentrálni. Lépésről lépésre. Nem Spártáig kell eljutni, hanem mindig csak egy kicsivel tovább. A Spartathlon alatt mentálisan is megtisztulok. Az embernek ennyi idő alatt rengeteg lehetősége van gondolkodni, és sok olyan dolog a helyére kerül, amelyre a hétköznapokban nincs idő vagy tér.

Tudja, hogy fájdalmas lesz, akkor mégis miért tér sokadszorra vissza?

Van egy mondás, amely szerintem pontosan illik ide: nem fáj, csak másképp jó. Az ultrafutásban a nehéz pillanatok is hozzátartoznak az úthoz. Néha nagyon mélyre kerülünk, aztán valahogy mégis kijövünk onnan. Ezekben a helyzetekben az ember sok mindent megtud saját magáról. Sok olyan kérdésre kapunk választ, amelyre a hétköznapokban talán soha. Talán ezért is térünk vissza újra és újra. 

Változott a felkészülése az elmúlt évekhez képest?

Az alapok ugyanazok maradtak, mint korábban, de most tudatosan alacsonyabb intenzitással készültem, és teljesen elhagytam a gyorsító edzéseket. Sokkal fontosabb lett a terhelés kontrollja és a regeneráció. Most nem az a cél, hogy minél gyorsabb legyek, hanem hogy olyan állapotban álljak rajthoz, amelyben a lehető legbiztonságosabban tudok végigmenni ezen az úton.

Ha most egyetlen dolgot kívánhatna magának a negyedik Spartathlonjára, mi lenne az? 

A biztos célba érkezés az elsődleges, az időeredmény most teljesen hidegen hagy. De előtte van egy másik fontos célom is: eljutni a hegyig. Ott szeretnék egy kicsit megállni, elköszönni édesapámtól, és elengedni őt. Aztán továbbindulni Spárta felé.