Turós Izabella számára egy álom megvalósulása a Spartathlon-részvétel

Mikor fogalmazódott meg először önben, hogy egyszer szeretné teljesíteni a Spartathlont?

Olvastam egy cikket Lubics Szilviáról, amikor Spartathlont nyert, és úgy gondoltam, hogy ez hihetetlen teljesítmény – mondta a Csupasportnak Turós Izabella. – Egyszerűen magával ragadott. Akkor még nem fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer én is teljesíthetem, de amikor először futottam az Ultrabalatonon csapatban, láttam az egyéni futókat, s akkor már felsejlett bennem a gondolat, hogy egy-két éven belül jó lenne elindulni párban vagy egyéniben az Ub-n, és ebből adott esetben aztán következhet a Spartathlon is.

Mit jelent önnek a Spartathlon? Egy verseny, egy álom vagy az ultrafutás egyik legnagyobb kihívása?

Leginkább egy álom. Az ultrafutók Mekkája. Biztos vagyok benne, hogy aki egy kicsit komolyabban űzi az ultrafutást, eljátszik a gondolattal, milyen lenne, ha egyszer ő is ott állhatna a rajtban, az Akropolisz lábánál. Mindig is nagyon misztikus dolognak tartottam. Nemcsak egy verseny, hanem sok-sok történelmi emlék és táj, emberek kapcsolódnak hozzá, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Ez sokkal több, mint egy verseny. Nem az a lényeg, mint a többi megméretésen, hogy milyen teljesítményt nyújtok, vagy hányadikként érek be, hanem hogy végig tudjak menni, és célba érjek. 

Inkább izgatott vagy nyugodt, amikor arra gondol, hogy nemsokára elrajtol élete első Spartathlonján?

Nyugodt semmiképpen sem vagyok. Nem tudom, létezik-e olyan versenyző, aki néhány nappal előtte nyugodt tud maradni. Felkészültem becsülettel, mindent beletettem, és jó formában érzem magam. A jelenlegi fizikai és mentális állapotom is alkalmassá tesz arra, hogy végigmenjek. Az viszont tény, hogy egy ultraverseny sohasem kiszámítható. Nagyon hosszú a táv, rengeteg extrém kihívásnak leszünk kitéve, és a szervezetünk sem működik automatikusan. Valamelyest tartok a frissítéstől, a melegtől, illetve attól is, hogy esetleg valamilyen egészségügyi probléma jelentkezik. Számos váratlan esemény jöhet, van, amit meg tudunk oldani, és létezik olyan, amit nem. De pozitívan nézek előre.

A Mecsek mennyire tudta felkészíteni a görögországi emelkedőkre és lejtőkre?

Háromezer-kétszáz méter szintemelkedés van a versenyben, ebből ezerkétszáz méter a hegy, ami köves ösvény, ráadásul a lefelé futás pont éjszakára esik. Magától az emelkedőtől nem tartok, de a mértéke nem tudom, milyen hatással lesz rám. Sohasem próbáltam, ezt a Mecsekben nem lehet szimulálni. De alapvetően ezek a kihívások nem okoznak gondot, kifejezetten élvezem őket. Az elmúlt időszakban az edzéseim a fel-le futkározásokból álltak a Mecsekben. Élveztem őket, ugyanis egyrészt változatosabbá tette az edzéseket, másrészt fizikailag is fejlődtem. Ugyanazt az edzést futom meg felfelé pulzusban, mint síkban, de emelkedőn sokkal hamarabb megy fel a pulzus, és a tempóintenzitás alacsonyabb. Ez fizikailag kevésbé terhel meg, mint síkban, amikor ugyanazt a pulzust kell elérnem.

Az idei versenyek alapján összeállt már a végleges frissítési terv?

Nem változtatok a megszokottól. Próbálkoztam mással edzéseken, de nem volt hatékony. A gyomrom azt is bírta, de kevésbé éreztem, hogy ugyanannyi energiát kapnék más típusú zseléktől, mint amit már megszoktam. Mindenképpen azt használom most is, amit két éve versenyeken, hiszen jól működik. 

Mitől tart leginkább az első Spartathlonján?

A melegtől és a kutyáktól. Bízom benne, hogy elkerülnek. A meleg ellen nem lesz lehetőségem sok mindent tenni, igyekeztem az edzéseken felkészülni.

Ha visszagondol a kezdetekre, gondolta volna, hogy egyszer a Spartathlonra készülve ad interjút?

Abszolút nem. Eleinte nem indultam sok versenyen, az első a Pécs–Harkány huszonöt kilométeres futás volt. Akkor még nem tudtam, hogy amatőr futók indulhatnak versenyeken, azt hittem, csak igazolt atléták. Egy ismerősöm mondta, olyan sokat futok, hogy ezt meg tudnám csinálni. Nem volt futóórám, semmi kütyüm, nem tudtam semmit a futásról. A versenyen a gyerekeim segítettek a frissítésben, és utólag láttam, hogy 5:11-es átlaggal futottam le a huszonöt kilométert. Úgy gondoltam, ha tudok huszonöt kilométert futni, akkor a maratoni is megy. Fél év múlva teljesítettem a Spar Maratont. Sokáig évi két versenyen vettem részt, a Pécs-Harkányon és a maratonin. Aztán az újabb lökés kétezertizenötben az Ultrabalatonon érkezett, amikor ötfős csapatban voltam ott. Akkor magával ragadott a futás, és rájöttem, hogy nekem igazából a hosszabb távok mennek. Onnantól nem volt megállás, jöttek az eredmények, és odáig jutottam, hogy most a Spartathlonra készülök. Elképesztő utat tettem meg, a Spartathlonnal egy nagy álmom válik valóra.