Nagyot küzdött önmagával a világ egyik legnehezebb versenyén
Elégedett ezzel az olaszországi negyedik hellyel?
Mivel a közelmúltban a szintén olasz Gran Trail Courmayeurt nem tudtam befejezni, a rajt előtt azt mondta a férjem telefonon, hogy ha kell, haladjak lassabban, de a lényeg, hogy beérjek – mondta a Csupasportnak Fazakas Bíborka. – Ennek tudatában indultam el, és jó tempóban is haladtam, de a végére alaposan elfáradtam. A hajrában volt három nagy hegy, amelyre nehezen tudtam felmenni – ezek már kemény kihívást jelentettek. Utólag már tudtom, hogy az elejét elfutottam, ami később problémát okozott. Ráadásul gyomorproblémával is küzdöttem, egyetlen zselét sem ettem, próbálkoztam izóval, de az sem volt az igazi. Vittem magammal krumplipürét por formájában egy zacskóban, és ezt töltöttem fel meleg vízzel a pontokon. Előzetesen azt gondoltam, ez jó ötlet, de kiderült, hogy nem... Nem úgy működött, ahogyan elképzeltem.
Mindennek tükrében milyen volt a futása?
Nyolcezer méter szintemelkedést kellett leküzdeni, ezek között volt háromezer méteres csúcs is. Az első kilométerek gyorsan elteltek, tele voltam energiával, nagyon jól ment a futás, talán a kelleténél még jobban is. Lendületesen haladtam, a frissítőpontokon nem időztem sokat, elvégre nem piknikezni mentem. A sziklás pályán minden lépésre figyelni kellett, a csúcsok közelében pedig erősen fújt a szél, a dzsekimet is fel kellett vennem. Egy-két fénypontot láttam előttem és mögöttem, de egyedül haladtam, semmi nem zökkentett ki, csak elvétve az órám csippanása – elvoltam a gondolataimban. Negyven kilométeren volt a depópont, ide lehetett előreküldeni a csomagot. Kint hideg volt, bent kellemes, lassan készült a levesem, tíz percet kellett rá várnom, nem is esett jól, de tudtam, hogy meg kell ennem. Közben lehagyott egy lány, így a hatodik helyre csúsztam vissza, márpedig itt az első ötöt szólítják a színpadra – én pedig ezért jöttem. Mentem tovább, de a gyomrom nem volt az igazi, leültem egy sziklára, harcoltam önmagammal. Egyszer csak utolértem a lányt, visszaelőztem, majd a következő frissítőpontom még valakit, így fél óra alatt a hatodikról a negyedikre jöttem fel.
Mi jött ezután?
A végén a Malatra-hágóra kellett felmenni, órákon keresztül csak felfelé vezetett az út, a legvége kötelekkel biztosított, sziklamászós meredek. Gyönyörű volt a naplemente, mögöttem nem jött senki, egyedül voltam Olaszország egyik legszebb hágóján. Ezt követően három óra sík és lejtős rész várt rám, és tudtam, öt perc előnyöm van a mögöttem érkezővel szemben. A gyomrom továbbra sem volt jó, de nem zökkentett ki, tudtam, hogy közel van a cél. Az utolsó lejtő kifejezetten nehéznek bizonyult, tele kövekkel, figyelni kellett hova lépek. Eközben lement a nap, közel egy napja úton voltam, azt hittem, sosem lesz vége, de egyszer csak megjelentek Courmayeur fényei, és tudtam, perceken belül beérek a célba. Az eufória elnyomott minden fájdalmat, s életem talán legküzdelmesebb versenye után csak beértem… Hatalmasat harcoltam önmagammal is, de nem adtam fel egy pillanatra sem. Minden egyes perc megérte, és ezt nemcsak a negyedik hely miatt mondom, hanem azért, mert önmagam szemében én győztem. Ezért nem osztanak érmet, de az a legértékesebb a versenyzésben, amikor önmagunkat képesek vagyunk legyőzni. Ha hibázunk, kijavítjuk, ha gödörbe kerülünk, kimászunk belőle.
Nagyon kemény emelkedők vannak a pályában, a szintemelkedés embert próbáló. Ezt a végére igazán megtapasztalhatták…
Aki a hajráig nem dőlt ki, az a végén kapott még jó kis emelkedőket, hogy elgondolkodjon a futás értelmén... Nem panaszkodom, hiszen nekem Erdélyben van lehetőségem hegyeken edzeni, rengeteget megyek fel és le. Viszont ez egyáltalán nem összehasonlítható azzal, amit ezen a kihíváson tapasztaltunk. Elképesztően nehéz volt a pálya, talán korábban még sohasem vettem részt ennél nehezebb versenyen. Pedig sok helyen jártam, az UTMB-n is ott voltam néhányszor... Elégedett vagyok, izomzatilag nagyon jól bírtam, még a végén a lejtőkön is tudtam haladni, ráadásul másnap nem volt izomlázam. Ez a világ egyik legnehezebb versenye, rendesen megküzdöttem.
Mi volt a legnehezebb kihívás?
Amit említettem: a harc önmagammal, hogy mindenképpen végigmenjek. No meg a gyomorprobléma, ami miatt kicsit le kellett ülnöm, de tovább tudtam menni. Illetve, az esti rajtok elég furcsák, összezavarják a bioritmust, nehéz harcba indulni, amikor már alváshoz készülődne az ember. Ám ez is az ilyen egynapos kihívás része – az álmosságot pedig a késői finom olasz kávé és a versenydrukk közösen elnyomta.
Milyen volt ilyen környezetben futni?
Teljesen lenyűgözött. A Gran Trail Courmayeur esetében is fantasztikus volt a táj, de ez a verseny még annál is szebb helyeken vezetett. Korábban már voltam UTMB-eseményeken a Mont Blanc körül és más csodálatos helyeken is, de nekem ez tetszett a legjobban. Most éreztem azt, hogy ez az igazi terepfutás. Elképesztően nehéz pályán haladtunk, nemcsak meredek volt, hanem kifejezetten technikás is. Nem is értem, hogyan lehet ezen a terepen 330 vagy akár 450 kilométert lefutni, az már egy teljesen más kategória. Az eredményeim alapján mehettem volna idén az UTMB CCC távjára is, de inkább a TOR100-at választottam – nem bántam meg.
A figyelmesebbek már látták a nevét a Piros 85 rajtlistájában…
Igen, a következő nagyobb versenyem november eleji a Piros 85 lesz. Várom már, nem ismerem a pályát, meglátjuk, mit hozok ki magamból.
Fotók: Tor des Géants
