Megállíthatatlan volt – Kesjár Csaba ma lenne 60 éves

Neve a mai napig egyet jelent a modern kori magyar autósport valóra nem váltott ígéretével.

Ő volt az első honfitársaink közül, aki Formula–1-es autót vezetett (az 1987-es Magyar Nagydíj végén egy 700 lóerős Zakspeedet), ő volt az, aki első magyarként beléphetett volna a száguldó cirkusz kapuján. Minden adottsága megvolt hozzá: gyorsaság, ész, tehetség és nem utolsósorban ördögi elszántság.

Kesjár Csaba magyar bajnoki címekkel a háta mögött érkezett meg a nyugatnémet Formula–3-as bajnokságba, amelyben egy profi csapat (Schübel) tagjaként versenyzett, ütőképes autóval, egyedülálló támogatói háttérrel. Ez akkoriban (és ma is) félig nyitott kaput jelentett a továbblépéshez.

Édesapja mesélte évekkel később a kezdetekről a Nemzeti Sport újságírójának: „A Pajtás újságban olvasott egy felhívást, amelyben ez állt: gyerekek, építsetek gokartot! Kissé bolond volt, aki ezt leírta, de Csaba komolyan vette. Mondtam neki: Hogy képzeled? Tudsz hegeszteni, esztergálni – fémmel, műanyaggal bánni?... Hetekig viaskodtunk. Próbáltam elrettenteni, hogy ha komolyan akar gokartozni, le kell mondania a szabadidejéről. Nem mehet a strandra, nem járhat a lányok után, amikor edzése van. Mindenre csak azt mondta: Vállalom, vállalom, vállalom!”

Így kezdődött.

A harc a kilométerekkel, a másodpercekkel. Előbb gokarttal, majd Formula Easterrel, Formula Forddal és végül a Formula–3-as Dallarával – végigjárta a lépcsőfokokat, éppen úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. És sikerek, sikerek, majd még újabb sikerek övezték az útját, amerre csak járt. A sors furcsa fintora, hogy éppen az utolsó csonka év, az 1988-as idény nem úgy alakult, ahogyan szerette volna. Valamiért nem jöttek az eredmények, de ez úgyszólván szokásos az autósportban. Hogy vannak jobb és kevésbé jó esztendők, még akkor is, ha a pilóta tökéletesen profi és abszolút maximalista.

Az a végzetes júniusi viadal úgy kezdődött, mint a többi. A megszokott program szerint zajlottak az események – minden, minden ismerős volt, hiszen százszor, ezerszer végigélte már ugyanezt. Másnak talán monoton, de neki (mint a legtöbb autóversenyzőnek) ez adott biztonságérzetet.

A tréning során úgy tetszett, minden a legnagyobb rendben, folyamatosan javultak a köridők, az övéi is. Aztán következett az a rettenetes utolsó kör. A magyar pilóta Dallarája körülbelül 200 kilométer/órás sebességgel hagyta el az aszfaltcsíkot egy bal kanyarban. Egyenesen a szalagkorlát felé tartott, belecsapódott a gumibálákba, majd a szalagkorlátba. A korlát két részből állt, megnyílt, éppen annyira, hogy az autó orra befért a két eleme közé. Felső része a magyar pilóta fejét találta el. Esélye sem volt, hiszen a versenygépek konstrukciójából adódóan a feje mögött ott volt a bukócső. Az orvos nem segíthetett, a 26 éves versenyző azonnal meghalt.

Utóbb különböző hírek láttak napvilágot a balesettel kapcsolatban. Felvetődött, hogy a pilóta egy pillanatra elvesztette az eszméletét, aztán mondták, hogy talán technikai hiba volt (elromlott a fék, vagy más ment tönkre, bármi, ami megmagyarázhatná a tragédiát), de szóba került az öngyilkosság lehetősége is. Előbbiek nem igazolódtak százszázalékosan, utóbbi pedig már csak azért sem valószínű, mert azon a pályán akkor már szerencsére évek óta nem történt tragikus bukás, s azok a versenyautók már voltak annyira biztonságosak, hogy hamarabb lehetett bennük megbénulni, mint meghalni, ezt a kockázatot pedig épeszű ember nem vállalná. Főleg nem olyan, akinek van célja az életben.

Az édesapja (aki bár szigorú volt vele, őszinte, nyílt kapcsolat kötötte hozzá) annak idején elmondta: egy évvel a tragédia után kapták meg a német ügyészség zárójelentését, amely szerint a baleset oka az volt, hogy elfolyt a fékolaj, s a pilóta hiába próbált lassítani (szinte be­préselte a pedált a padlólemezbe), az autó és vezetője megállíthatatlanul száguldott a végzete felé. Hogy így történt-e, vagy sem, aligha tudjuk meg biztosan, a veszteség mindenesetre még ma is fájdalmas. S nemcsak az ismerősöknek, az autósport kedvelőinek is.

Szívfájdító belegondolni, miként alakulhatott volna a pályafutása, ha nincs az az elátkozott időmérő...

Az édesapja, János bácsi szerint (aki azóta elhunyt, de haláláig cipelte a rettenetes terhet), senki sem tudta volna visszatartani attól, hogy céljai megvalósításáért küzdjön.

Megállíthatatlan volt. Ma lenne 60 éves.