„Életem eddigi legnehezebb, de legszebb korszaka volt!”

– Mi az oka az elhatározásának?
– Mint minden nehéz, és jelen esetben talán meglepő döntés, ez is nagyon sok tényezőből tevődik össze – mondta Fehér Tibor. – Beszélhetnék a munka mellett edzősködő kollégák sorsáról, a család háttérbe szorulásáról, az amatőrcsapatokra kényszerített profi lebonyolítási rend embert próbáló terheléséről, a csapat szakmai irányításának rendszeres időközönként szükségszerű frissítési, frissülési igényéről, és viccesen az egyre ritkábban töltött akkumulátor kimerülésének esetéről is. De azt hiszem, túl sokáig tartana. Egész egyszerűen, miután katasztrófavédelmi őrnagyként keresem a kenyeremet, a megnövekedett feladatok mellett egyre kevesebb idő jutott a röplabdára. Azt is látni kell, hogy Magyarországon az edzők többsége tárgyal a szövetséggel, megszervezi a bajnokság indításához szükséges körülményeket, tárgyal játékosokkal, beszerzi a felszereléseket, raktáros, próbál támogatókat szerezni, a játékosok életkörülményein javítani, satöbbi. És végül edzést tartani. Mindez még több idő! A hiányzó időt a családtól próbáltam elvonni, a pihenésből próbáltam fedezni. Ez sajnos egy olyan spirált indított el, aminek ez volt a törvényszerű vége. Az új beosztásom ellátásába pedig már nem fért bele a gyakori távollét szolgálati helyemről, a pénteki hiányzások (dupla forduló esetén). Így döntenem kellett! Miután nem főállású edzőként dolgozom, így nem a röplabdából élek. Jelen gazdasági helyzetben a biztos munkahely mindennél többet ér!

– Milyen volt a VESC edzőjének lenni?
– Csodálatos! Komolyan mondom, sokan féltettek, azt mondták, nem vagyok normális, amiért női csapat edzője leszek, és nem tudom, mit vállalok, gyakran azt is megkérdezték, hogy meg akarok-e őrülni. Akkor még nem értettem igazán, miért, mégis belevágtam az ismeretlenbe. Úgy éreztem, az akkor tizenhét éves fiú utánpótlásedzői tapasztalatom majd segít. A csapat 2005-ben romokban volt. Sok játékos elment külföldre, abbahagyta a játékot, alig maradtunk néhányan. Nem volt mese, a megmaradt két rutinos játékos mellé a juniorokat kellett beemelni, és csapatot kellett csinálni. Az első év nagyon nehéz volt, de nem estünk ki! Pedig akkor nagyon úgy nézett ki, hogy két év NB I-es tagság után az NB II-ben folytatjuk. Abban az évben sikerült egy nagyon jó közösséget formálni, egy összetartó, egymást segítő, a másikért küzdeni tudó és akaró közösséget! Hiszem, hogy ez mentett meg minket! A következő évben már – amellett, hogy a biztos bennmaradás volt a cél – sikerült előrébb lépnünk, és a tizenegyedik helyen végeztünk. A rákövetkező, harmadik évben pedig tizedikek lettünk. Végig meghatározó volt az eredményességünkben a jó közösség léte. Tudom, ezek az eredmények eltörpülnek a sokszoros kupagyőztes és bajnokcsapatok eredményei mellett, mégis úgy érzem, hogy ezek a helyezések egy egyetemi, vagy bármely magyarországi kiscsapat életében mérföldkövek lehetnek, amit a játékosok talán még az unokáiknak is büszkén emlegetnek. Én nagyon büszke vagyok ezekre a helyezésekre, de leginkább arra a közösségre, amelynek részese lehettem. Hozzá kell tegyem, amiatt is nagyon boldog voltam, hogy nálunk a három bajnoki év alatt sohasem voltak jellemzőek az oly sok csapatot tönkretevő belső feszültségek, amelyek az irigységből, a butaságból, az egoizmusból és a megosztottságból fakadtak. Ez amatőr csapatsport! Nincs helye ezeknek a betegségeknek, mert a csapat megy a süllyesztőbe. Az idén látszott, hogy nagyon jó anyag jött össze az egyetemi csapat égisze alatt. Amíg tudtam, csináltam, de éreztem, hogy a csapatnak egy friss erő, új edző nagyobb lökést adhat. Így szépen mindent rendbe raktam, amit tudtam, vezetjük az NB I Liga Liga-csoportját, és bejelentettem, hogy felállok a kispadról! Ez az én históriám.

– Hogyan tovább?
– Pihenek egy nagyot! Sok volt ez a húsz év! Az elmúlt években napi száz kilométert tettem meg a lakhelyem, a munkahelyem és az edzés helyszínének erőt elnyelő Bermuda-háromszögében, ami nagyon kimerített. Első a közeli és távoli család, akik sokat nélkülöztek engem. Aztán megkeresem a barátaimat. Megnézem, hogyan ügyködnek kis röplabdás műhelyeikben, Veszprémben, Sümegen, Ajkán és más Veszprém megyei, még élő röplabdás bázisokon. Természetesen szurkolok a szépen felfelé ívelő Veszprém megyei röplabdázásnak és volt csapataimnak, hiszen a fiúknál is szép számmal vannak volt tanítványaim. Aztán majd meglátjuk. Biztosan fogok még utánpótlással foglalkozni.

– És felnőttcsapattal?
– Nem tudom! Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a VESC elnökségétől megkaptam ezt a lehetőséget, és több mint három évig irányíthattam egy kicsi, de annál lelkesebb közösséget. Hála azért is ennek a lehetőségnek, hogy csodálatos embereket ismerhettem meg – edzőket, játékvezetőket, szakembereket, újságírókat – akik életben tartják azt a halványan pislákoló lángot, amit röplabdasportnak neveznek hazánkban. Sok sikert kívánok Oláh Jánosnak, sok sikert kívánok a csapatnak! Ez életem eddigi legnehezebb, de legszebb korszaka volt!