Jágr, Favre, Rutenka és a többiek - árulók II.

Ha egy játékos épp a legnagyobb riválishoz áll át, annak többnyire súlyos oka van. Ez a legtöbb esetben a pénz és/vagy a siker, márpedig a tengerentúli profi ligákban mindkettő igen csábító lehet. A bérek között a fizetési sapka ellenére óriási különbségek vannak, a bajnoki cím pedig általában a sportág csúcsát jelenti (NBA, NHL, NFL, MLB). Ennek tudatában talán nem meglepő, hogy a legnagyobbak is képesek voltak semmibe venni korábbi klubjuk szurkolóinak érzéseit, és saját érdekeiket szem előtt tartva eligazoltak – olykor a legutáltabb vetélytárshoz.

ADDIG JÁGR A KOR(C)S(OLYÁZ)Ó CSEH A TENGERENTÚLRA, MÍG ÁRULÓ NEM LESZ

Jaromír Jágr hamar a Pittsburgh-szurkolók kedvence lett, amin nem csodálkozhatunk, hiszen első két NHL-es idényében bajnoki címekhez segítette a Pingvineket. Ezután még éveken át ontotta a gólokat a csapat színeiben, majd a Washington Capitalsbe távozott. A fővárosi időszak után – kis európai kiruccanást közbeékelve – a New York Rangers alkalmazásába állt, majd három évet lehúzott az Avangard Omszk KHL-es együttesében. Oroszországból aztán tavaly visszatért az NHL-be, mégpedig a Pittsburgh ősi ellenfelének számító Philadelphia Flyersbe. A legtöbb Penguins-drukker szemében természetesen azonnal áruló lett, bár szerinte erről a korábbi klubja tehet.

„Az újságírók kezdtek arról írni, hogy visszatérhetek Pittsburghbe, de a klub vezetői addig semmi érdeklődést sem mutattak irántam. Akkor aztán szembesültek vele, hogy a szurkolók szeretnének újra a csapatban látni. Elém tettek egy szerződést, amiről tudták, hogy a legrosszabb, vagy a legrosszabbak egyike. Tudták azt is, hogy máshonnan is van ajánlatom, ezért nem az övékét fogadom el. A végén ezért úgy tűnt, hogy ők akartak engem, de én elutasítottam őket, így a szurkolók idiótának és árulónak néztek.”

Emlékeztették rá, hogy még oroszországi évei alatt tett egy kijelentést, amely szerint a minimálbérért is hajlandó lenne játszani korábbi csapattársa, a ma már a Penguins résztulajdonosaként tevékenykedő Mario Lemieux klubjában.

„Valóban. Mit mondhatnék? Szerintem hülyeség párhuzamot vonni az akkori mondataim és a mostani szituáció között. Olyan ez, mint amikor az esküvő előtt megígéred a menyasszonyodnak, hogy sosem hagyod el, de aztán néhány hónap múlva történik valami, és elválsz tőle.”

A cseh klasszisnak egyébként társa is akadt a Penguins elárulásában, ugyanis Max Talbot szintén a Philadelphiához írt alá 2011 nyarán. December végén a két játékos góllal tért vissza korábbi sikerei színhelyére, győzelemre vezetve a Flyerst. Jágr pedig megtapasztalhatta, hogy van azért még olyan pittsburghi szurkoló, aki szereti őt a történtek ellenére is.

Philadelphiában ekkor már tudhatták, mit éreznek a pittsburghiek, ugyanis tíz évvel korábban az ő ászuk is egy riválishoz, nevezetesen a New York Rangershez pártolt át. Eric Lindrosról van szó, akinek az ezredfordulón megromlott a viszonya a Flyersszel – sokadik agyrázkódása után a klub orvosi stábját hibáztatta, amiért nem vették észre, hogy egy korábbi ütéstől nem százszázalékos. Lindros a Toronto Maple Leafsben szerette volna folytatni, a Philadelphia azonban ehhez nem járult hozzá, így a teljes 2000–2001-es szezont kihagyta. Az olimpiai bajnok támadónak egyébként már az NHL-es karrierje sem kezdődött egyszerűen, hiszen a Québec Nordiques draftolta 1991-ben, ám ő nem volt hajlandó a kelet-kanadai csapatban játszani, így került Philadelphiába.

LEVEZETÉSKÉNT MÉG LEHÚZOTT 10 ÉVET A NAGY RIVÁLISNÁL

Az öreg megbolondult. Ez a gondolat fogalmazódhatott meg a Chicago Blackhawks híveiben, amikor Chris Chelios kilenc év után, 37 évesen elhagyta őket, ráadásul a rivális Detroit kedvéért. Azt gondolhatták, egy-két évig erősíti majd a Red Wingset, ám nagyot tévedtek. A görög felmenőkkel büszkélkedő hátvéd 2010-ben, 48 évesen hagyott fel végleg a játékkal.

Chicagói évei alatt eredménytelenül üldözte a Stanley-kupát, amelyet 1986-ban még a Montreal Canadiens hokisaként felemelhetett. Egy házzal odébb, Detroitban azonban kétszer is újra a csúcsra ért. Chicagói árulását súlyosbítja, hogy a város szülöttjeként volt hozzá mersze.

Marián Hossa mindenáron bajnok akart lenni, ennek érdekében pedig nem átallott az előző évtized végén szezononként csapatot váltani. A 2007–2008-as idényben pittsburghiként bukott el a nagydöntőben a Detroittal szemben. Nem volt mit tennie, átigazolt az amerikai autógyártás fellegvárába, ám hiába jutott döntőbe a Red Wings, nem tudta megvédeni a címét. Persze, hogy a Pittsburgh taszította le a trónról. A hetedik, mindent eldöntő meccs után egyből megkérdezték, megbánta a váltást.

„Megbánni? Nem, nem bántam meg. Máshogy alakulhattak volna a dolgok, ha hosszabbítok a Pittsburghgel. Valószínűleg nem igazoltak volna más játékosokat, így más csapatuk lenne most” – válaszolta az újabb elvesztett finálé után.

Egyéves szerződése letelte után Detroitból is továbbállt a szlovák szélső, a Chicago 12 esztendőre 62.8 millió dollárt ígért neki. Ez a húzása már sikeresnek bizonyult, hiszen rögtön az első évében Stanley-kupát nyert vele a Blackhawks.

KÉZFOGÁS? MAJD MÁSKOR

A jégről térjünk át a parkettre, ugyanis az NBA történetében is akadtak júdások. A Féreg, azaz Dennis Rodman ebből a felsorolásból sem hiányozhat természetesen. Minden idők egyik legjobb lepattanózója részese volt a Detroit duplázásának, sorozatban a harmadik bajnoki cím azonban nem jött össze a Pistonsnak, mivel 1991-ben a sikerkorszakát megkezdő Chicago Bulls megállította. Méghozzá nem is akárhogy, hanem söpréssel, a negyedik mérkőzés pedig úgy ért véget, hogy Rodman és néhány társa még azelőtt az öltözőbe vonult, hogy letelt volna a játékidő. Ekkor tehát nem fogott kezet Michael Jordanékkel, hat évvel később viszont megtörtént ez is, ugyanis a Bullshoz szerződött, amellyel három bajnoki aranygyűrűt nyert meg.

Bár ez a veszély nem sokunkat fenyegeti, nem árt vigyázni, ha Carlos Boozerrel üzletelünk. A 30 éves, NSZK-ban született amerikai kosaras szava minden, csak nem szent. A 2003–2004-es szezon után akkori csapatának, a Cleveland Cavaliersnek – amely 2002-ben draftolta – két lehetősége volt: vagy engedi Boozernek, hogy szabadügynökké váljon, vagy kitölteti vele még egy évig élő szerződését 695 ezer dollár ellenében.

A Cavs bejelentette, hogy megegyezett a játékossal és annak ügynökével, egy új, hatéves szerződésben, amely 39 millió dollárt garantált volna Boozernek, és azt követően írták volna alá a felek, hogy a még élő régi kontraktust felbontja a klub. Az ügymenet ez utóbbi része meg is valósult, az így szabaddá váló Boozer azonban nem sokkal később elfogadta a Utah Jazz hatéves, 70 millió dolláros ajánlatát, amivel a Cleveland nem tudott és nem is akart versenyezni.

„Nem volt semmiféle megegyezés. Sajnálatos, hogy a média így tálalta az ügyet – próbálta tisztára mosni magát a ma már a Chicagót erősítő játékos. – Nem vagyok az a fajta fickó, aki szavát adja, aztán megszegi azt.”

Alapvetően a Cleveland Cavaliers–Miami Heat és az Orlando Magic–Los Angeles Lakers párharcot sem sorolhatjuk a sportvilág legnagyobb rivalizálásai közé, így igazából nem nevezhetjük árulónak azokat, akik egyik csapatból a másikba igazolnak át. Az Egyesült Államokban azonban LeBron Jamest és Shaquille O'Nealt is júdásnak tartják. Mindketten az első NBA-csapatukat – előbbi a Clevelandet, utóbbi az Orlandót – hagyták ott néhány évnyi sikertelen próbálkozás után, hogy új állomáshelyükön végre bezsebeljék a bajnoki címet. O’Nealnek ez a Lakersszel háromszor sikerült, majd Miamiban is felért egyszer a csúcsra, James pedig első évében még elbukott a Heattel a nagydöntőben, de jó esélye van rá, hogy a következő esztendőkben akár többször is az ujjára húzza az aranygyűrűt. Azon igazából már meg sem lepődtünk, hogy O'Neal később megfordult a Lakers ősi riválisánál, a Boston Celticsnél is, ahol viszont már nem sok sikerélményben volt része.

ÉS AKKOR A NAGY KEDVENCEK ALÁÍRTAK A LAKERSHEZ

Ha az ő döntésük érthető, akkor Karl Malone-é és Gary Paytoné még inkább az volt, hiszen hiába voltak koruk meghatározó klasszisai, bajnokságot egyszer sem tudtak nyerni a Utah Jazz-zel és a Seattle SuperSonicsszal, amelyet 18, illetve 13 éven át szolgáltak, és ahol imádták őket. 2003-ban aztán mindketten (Payton rövid Milwaukee-beli kitérő után) a nagy nyugati ellenlábashoz, a Los Angeles Lakershez írtak alá, hogy Shaquille O’Neal és Kobe Bryant oldalán végre elérjék azt, amiért egész pályafutások során dolgoztak. Ehhez közel kerültek, de hiába jutottak be a nagydöntőbe, ott a Detroit 4–1-re lenyomta őket. A sérülésektől sújtott Malone karrierje ezzel véget ért, Payton viszont tovább próbálkozott, és 2006-ban, immár a Miami irányítójaként, beteljesült az álma.

Amerikából ugorjunk át Európába, ahol igazán merész húzásokra is akad példa. Itt vannak például azok a játékosok, akik az Olympiakoszban és a Panathinaikoszban is megfordultak. A profi görög kosárliga 1992-es megalakulása óta Vaszilisz Szpanulisz volt a 14. személy, akinek volt bátorsága a két ősi rivális között klubot cserélni. Az Európa-bajnok játékos 2010-ben még a Pana, egy év múlva viszont már a piros-fehérek színeiben ünnepelhetett bajnoki címet.

Az árulók sorát a két görög óriásklub újkori történetében az ukrán Olekszandr Volkov nyitotta 1994-ben, azt követően, hogy a zöldek nem tartottak igényt a további szolgálataira. Ezen a nyáron a nyolcvanas évek nagy jugoszláv válogatottjának egyik tagja, Zsarko Paszpalj is árulóvá vált, csak ő fordított utat járt be. Bár nem közvetlenül igazolt egyik klubból a másikba, egy másik délszláv klasszis, Dino Radja is eljátszotta a Panathinaikosz-fanatikusok bizalmát, miután egyéves zadari hazaruccanás után az Olympiakoszba szerződött.

A Pana-szurkolók kettős érzésekkel gondolhatnak a litván Ramunas Siskauskasra, aki egy évet töltött csak az athéni zöld-fehérek kötelékében, akikkel Euroligát, bajnokságot és Görög Kupát nyert. A nagy triplázás után azonban továbbállt, és bár nem az Olympiakoszba vezetett az útja, azzal sem aratott osztatlan elismerést, hogy azt a CSZKA Moszkvát választotta, amelyet az Euroliga döntőjében legyőztek. A következő évben az orosz csapat vele már megnyerte a legfontosabb európai kupasorozat fináléját (a Maccabi Tel-Aviv ellen), 2009-ben viszont a Panathinaikosztól ismét kikapott a címmérkőzésen.

A Real Madrid–Barcelona ellentét természetesen nemcsak a futballpályán és -stadionokban érezteti hatását, hanem a kosárcsarnokokban is. Az utóbbi évek legismertebb spanyolországi júdása a szerbek világbajnok irányítója, Alekszandar Djordjevics volt, aki 1997 és 1999 között a katalánokat, 1999 és 2002 között pedig a Real Madridot erősítette.

SIKERESEN SZORÍTOTTAK AZ ÁRULÓ ELLEN

Brett Favre-ot 2009-ig „csak” mint minden idők egyik legjobb irányítóját tartották számon az NFL-ben, akkor viszont az egyik legnagyobb áruló címet is kiérdemelte. A Green Bay Packersben 16 idényen át dobálta a tojáslabdát, legtöbbször jó helyre. A klub legendájává nőtte ki magát, 1997 januárjában megnyerte a Super Bowlt a Sajtfejűekkel, akiktől 2007-ben búcsúzott el. Hogy aztán 2009-ben – egy New York Jetsben eltöltött szezon és második visszavonulása után – a legnagyobb ellenfelüknél, a Minnesota Vikingsszel próbáljon meg bajnokságot nyerni. A vérig sértett Green Bay-hívek nem kevés kárörömet érezhettek, amikor a Nemzeti főcsoport fináléjában kikaptak a későbbi győztes New Orleans Saintstől.

Kisebb csoda lett volna, ha Terrell Owens az NFL fenegyerekeként nem követ el égbekiáltó hűtlenséget. A jeles eseményre 2006-ig kellett várni. Az elkívánkozó klasszis elkapót – aki nem arról volt híres, hogy csendben, békében válik meg csapataitól – március 14-én engedte útjára a Philadelphia Eagles, négy nappal később pedig már a Philly legnagyobb ellenségénél, a Dallas Cowboysnál mutatták be. Első philadelphiai visszatérésekor kapott hideget, meleget, ráadásul a texasi csapattal 38–24-re kikapott korábbi csapatától.

MILYEN VÁLOGATOTT LEGYEK MA?

Aki csak a 2000-es évek közepe óta követi figyelemmel a kézilabda történéseit, akár azt is gondolhatná, hogy Iker Romero ősbarcásként vált meg tavaly a gránátvörös-kékektől, és távozott a Füchse Berlinhez. Ez azonban koránt sincs így. Az átlövő-irányító 2001 és 2003 között a feltörekvő Ciudad Real soraiban szórta a gólokat, ám az azóta már Atlético Madrid néven futó gárda 2004-ben már nem vele nyerte meg története első spanyol bajnoki címét, Romero ugyanis 2003-ben a nagy ellenlábas Barcelonába igazolt. Akkoriban a világ egyik legjobb játékosának számított, és mint ilyet, a földkerekség leggazdagabb klubja, a Ciudad Real megpróbálta visszaszerezni. Romero pedig bele is ment az üzletbe, 2005-ben már elígérkezett korábbi klubjához, csakhogy ezután a Barcával megnyerte a Bajnokok Ligáját, és ezután már sem a katalán egyletnek, sem a játékosnak nem volt kedve a váltáshoz. Hosszas huzavona után végül a Barcelonának sikerült kivásárolnia őt az „előszerződéséből”, így maradhatott a Földközi-tenger partján.

Siarhei Rutenkát sem kell félteni, ha váltásról van szó, és az esetében nem csak klubszinten kell gondolkoznunk. A fehérorosz klasszis Minszkből a Velenje és a Celje „érintésével” a Ciudad Realba jutott, ahonnan a Romero által kitaposott úton Barcelonába állt tovább. Szép teljesítmény, mondhatnánk, ő azonban azt is igyekezett megelőzni, hogy valamelyik válogatottra ráunjon. Természetesen fehéroroszként kezdte, a 2006-os Eb-n viszont már szlovén színekben lett gólkirály. Ezután szüneteltette a szlovén válogatottban való szereplését, és 2010 elején már mindenki elkönyvelte, hogy a spanyol nemzeti csapatban keseríti tovább az ellenfelek életét. Ekkor azonban meglepetésre visszatáncolt ettől a lehetőségtől, és bejelentette, hogy újra Fehéroroszországot kívánja képviselni. A 2013-as vb előselejtezőjében szülőhazája válogatottja már az ő vezetésével nyerte meg csoportját.

Nenad Perunicsics szintén megjárta a hadak útját. A Pick-Szegeddel Magyar Kupát nyerő korábbi montenegrói nehéztüzér legélesebb klubváltására 2001-ben került sor, amikor négyévnyi kieli szolgálat után a Magdeburghoz írt alá.

A horvát válogatott Blazenko Lackovic szintén a Bundesligán belül pártolt át egy nagy riválishoz, jelesül a Flensburgot hagyta ott a másik északnémet nagycsapat, a Hamburg kedvéért.