A magyar rögbist úgy kezelik, mintha Új-Zélandról jött volna

A korosztályos válogatottnak húzóembere volt

„VELEM ILYEN NEM FORDULHAT ELŐ!”

– A teljesen amatőr közegből érkező magyar rögbis számára mennyi realitása van annak, hogy az elkövetkezendő tíz-húsz évben profi játékosként ez lesz a szakmája? Főként topszinten…
– Kevés, de inkább nagyon kevés. Topszinten meg aztán már nagyon-nagyon kevés. Én viszont szeretném ezt kihasználni. Amennyiben Magyarországon a rögbi a megfelelő irányba lesz terelve az elkövetkezendő tíz-húsz évben gazdaságilag, szervezésileg, szakmailag, és ennek köszönhetően maga mögött tudja hagyni a most még döntően amatőr körülményeit, akkor nyilván nagyobb lesz erre az esély. Ehhez viszont a szövetség és a klubcsapatok is a mostaninál lényegesen nagyobb anyagi lehetőséghez kell jussanak. Egyelőre viszont itt, ennél a nagyon-nagyon kevés esélynél tartunk. Illetve tartok.

– A lyoni akadémián eltöltött egy-két év szakmai fejlődésével és kapcsolatrendszerével sok helyre eladhatja már magát egy játékos, amennyiben mégsem sikerülne topszinten profi szerződéshez jutnia. Talán még akkor is, ha magyar. Alacsonyabb osztályban vagy nem csúcsszintű rögbis nemzet klubjában fizetett sportolónak lenni motivációt jelent? Vagy inkább hazatér, vissza az amatőr gyökerekhez, és civil foglalkozást keres?
– Meglátjuk. Most még ilyenen nem gondolkozom. Friss az egész, sok új hatás ér, sok újdonsággal találkozom, ezeket igyekszem feldolgozni. Valamint átállni az eddigiektől eltérő életre. Egyelőre csupán annyi a célom, hogy jövő nyáron is számítsanak rám, illetve kihasználjam az eredetileg három évre szóló lyoni lehetőségemet. Mivel ez még odébb van, reményeim szerint bő két és fél év, biztos vagyok benne, hogy addig sok minden történik velem. A rögbiben és az életben egyaránt.

– Ha lezárul életének ez a fejezete – egy, két vagy akár három év múlva –, és visszatekint rá, honnan tudja majd, hogy valójában mindent megtett a nagy cél megvalósításának az érdekében? Történjék bármi, nyugodt lesz a lelkiismerete, őszinte tekintettel tud tükörbe nézni? És nem marad cseppnyi kétely sem: hogyha ott és akkor nem így, hanem úgy…
– Elnézést, nem értem a kérdést.

– Átlagemberként is gyakori, sportolók között pedig még inkább, hogy csak utólag jön rá az ember: nem rendelt mindent alá annak, hogy képességei határához érve az álmait megvalósítsa. Másban kereste az okokat és a hibát, miközben nem gyakorolt kellő önkritikát.
– Velem ilyen nem fordulhat elő! Mindennap, minden órában a maximumot adom. Amit tőlem kérnek, azt maximális erőbedobással és koncentrációval megcsinálom. Ha ez mégsem lesz elég, ha ennek ellenére nem jutok el a céljaimig, vagy legalább annak a közelébe, az nem azért lesz, mert nem raktam bele a száz százalékot. Vagy inkább még annál is többet. Számomra ez nem lesz, nem lehet kérdés, ebben biztos vagyok.

„UGYANÚGY KEZELNEK, MINTHA DÉL-AFRIKÁBÓL VAGY ÚJ-ZÉLANDRÓL JÖTTEM VOLNA”

– Mikor és hogyan került szóba a lyoni lehetőség?
– Amikor meghívtak a felnőttválogatott keretébe, akkor ismertük meg egymást Matthieu Lazargesszel, a nemzeti együttes francia szövetségi kapitányával. Korábban dolgozott edzőként Lyonban, és megvannak az ismeretségei. Ő ajánlotta fel nekem ezt a lehetőséget.

– Elgondolkodott rajta, hogy belevágjon, vagy ez nem volt kérdés?
– A szüleimmel komolyabban átbeszéltem a dolgot, de összességében nem sokat gondolkodtam rajta, hiszen ez nagy kiugrási, továbblépési és fejlődési lehetőség számomra. Tehát sok érv szólt mellette. Lényegében csak mellette szóltak érvek.

– Semmi próbajáték, tesztedzés vagy Esztergomba küldött megfigyelő? Ennyire megbíztak a szövetségi kapitányunk hozzáértésében?
– Nyilván megbíznak benne, de azért a tavasszal sor került egy személyes találkozóra. Négy napot töltöttem el a lyoni akadémián, két napig velük edzettem. Ezután döntöttek a szerződtetésemről, mert addig ez még csak egy ajánlás volt.

– Mi volt a benyomása a körülményekről és a két edzésnapról?
– Sejtettem, sőt tudtam, hogy a francia rögbi jóval magasabb szintet képvisel a magyarnál. Azon a két napon aztán testközelből tapasztalhattam meg mindezt.

– Egy profi klub akadémiáján miből áll egy nap?
– Átlagosan három edzésünk van. Ebből az egyik erőnléti, a másik képességfejlesztő, a harmadik pedig labdás edzés.

– Mik azok az egyéb kiegészítő szolgáltatások, amik megkülönböztetik a profikat az amatőröktől?
– Minden héten hétfőn megnéz minket egy csontkovács és egy masszőr. Ezenkívül, ha szükségét érezzük, mert valami egyéb jellegű problémánk van, akkor még aznap fogadnak minket egy klinikán. De van dietetikusunk is, aki nagyjából megmondja nekünk, hogy mit együnk, és milyen táplálék-kiegészítőket kell szednünk, ami általában fehérje és aminosav.

– Az 1896-ban alapított, kétszeres bajnok, előző idényben még élvonalbeli Lyon jelenleg a másodosztály egyik favoritja. A felnőttcsapat munkájára van rálátásuk?
– Mindennap találkozunk velük, hiszen egy helyen és nagyjából egyszerre ebédelünk, de szakmailag nincs sok kapcsolódási pont.

– Közös edzésekre sincs lehetőség?
– Nem edzünk egymással, és eddig tesztmeccset sem játszottunk a felnőttekkel, valószínű nem is szokás. Néha egy-két akadémista velük edzhet, de ez a maximum.

– Magyarországról a lyoni felnőttcsapat érthetően teljesen más világ már. De vajon mennyire más a saját akadémiájáról nézve?
– Onnan is teljesen más: még magasabb szintet képvisel. Az edzések száma ugyanaz, de a játékosok sokkal tapasztaltabbak.

– A magyar rögbiről aligha hallottak Lyonban. Tévednék?
– Valóban nem hallottak, de ezen csodálkoznom és megsértődnöm sem szabad. Ez az ő esetükben természetes. Viszont Magyarországot ismerik, el tudják helyezni a térképen.

– Az akadémián, a klubnál érzi, éreztetik, hogy kis nemzetet képvisel, amelynek jelenléte a sportágban azon a szinten láthatatlan?
– Egyáltalán nem. Ugyanúgy kezelnek, mintha Új-Zélandról vagy Dél-Afrikából jöttem volna. Viszont az elvárásaik is ugyanazok.

– Párhuzamot lehetne vonni egy átlagos itthoni és egy kinti hete között? Úgy a mindennapokban, mint a sportban.
– Több edzésem van, és nem járok iskolába. Reggel felkelek, elmegyek edzeni, utána hazajövök, kicsit pihenek, majd megyek vissza délutánra, amikor két foglalkozásunk van. Tulajdonképpen a sporttal megy el az egész napom, de profiként ez természetes.

– Egyedül él, vagy valamelyik fiatal csapattárssal, társakkal közösen?
– Egy huszonegy éves dél-afrikai sráccal élek egy lakásban, aki a hazájában az első osztályú Central Cheethasban játszott, amely a déli nagy nemzetek bajnokságában is szerepel.

– Ha van, miben érzi a lemaradását a többi lyoni akadémistához képest?
– Leginkább abban, hogy ők már évek óta hasonló háttér mellett edzenek, én pedig csak hetekkel korábban találkoztam ezzel a szinttel először.

– Van olyan szelet, amelyről már most tudja, hogy behozhatatlan a hátránya?
– Nincs.

– És olyan, amiben csak többéves munka árán éri el azt a szintet, ami az akadémián már alap?
– Kemény munkával mindent el lehet érni. Ha nagyon nagy lenne a lemaradásom, és nem bíznának bennem, hogy képes vagyok utolérni az itteni kortársaimat, akkor aligha hívtak volna meg ide, és aligha lehetnék most Lyonban.

– Van olyan, amiben már most felveszi a versenyt a csapattársaival?
– Olyan viszont szerencsére akad: erőnlétileg bírom a tempót.

– Már átesett a tűzkeresztségen?
– Igen, nem kellett rá sokat várnom. Az U22-es korosztályos bajnokságban vagyunk, és az első meccsen még csak csere voltam, a másodikon viszont már kezdőként végig a pályán is maradtam. Az eddig lejátszott hét bajnoki közül utána még az egyiken végig a pályán lehettem, de egyelőre nem játszhatok túl sűrűn a vállam miatt. Állandóan kiugrik. Otthon is ezt csinálta, majd meg kell műteni valamikor a közeljövőben.

– Két éve már nekiveselkedett ennek a lyoni próbatételnek egy fiatal magyar. A válogatottban szintén alapembernek számító Katona Jonathánnak azonban nem sikerült megragadnia. Mit szűrt le magának a honfitárs egy évéből?
– Igazából nem tudom, nem tudhatom, mi volt az oka annak, hogy nem maradt vagy maradhatott bent az akadémián. De nekem nem is mással kell foglalkoznom, hanem csakis saját magammal. Arra fókuszálok, hogyan tudom a legtöbbet kihozni magamból.

– Mennyire nemzetközi a keret? Van még olyan kakukktojás, mint a magyar légiós?
– Akad még néhány légiós, de rajtam kívül nincs kakukktojás. Van két tongai, valamint egy-egy fidzsi-szigeteki és dél-afrikai játékos.

„TELJESEN A MAGAMÉNAK ÉRZEM EZT AZ ÉLETET”

– Franciaországba érve alapjaiban változott meg az élete. Mitől tartott, tart a legjobban, és mitől a legkevésbé? Nem feltétlenül a rögbit értve ezalatt.
– Nem tartok semmitől.

– Életének gyökeres változása nem okozott semmiféle törést, elbizonytalanodást?
– Nem.

– Talán nem is változott meg annyira?
– De, megváltozott. Viszont teljesen a magaménak érzem ezt az életet. Valahogy kerek az egész. Egyetlen dolog van, ami nagyon más a korábbi időszakhoz képest: már nem látom rendszeresen, napi szinten a szüleimet, az otthoniakat. Viszont tudtam, hogy ez a költözés, az otthon elhagyása ezzel jár. Nem vagyok gyerek, felnőttem. Elfogadtam, megértettem, és már hozzászoktam, hogy ez most életemnek egy ilyen szakasza. Persze, jönnek, látogatnak a családtagok, így ebben a dologban is van egyfajta átmenet.

– Először van fizetése, amiből finanszíroznia kell a saját életét. Be tudja osztani egyedül?
– Mivel a fizetés mellé kapok napi kétszeri étkezést, nem kell különösebben megerőltetnem magam, hogy be tudjam osztani.

– Azért kell itthonról az anyagi segítség?
– A szüleim támogatnak ugyan, küldenek pénzt, de anélkül is megvagyok.

– Igazi villámkarriert futott be. Tizenkilenc évesen a bajnokcsapat és a válogatott csékájaként vághatott bele a franciaországi kalandba. A sportban a csapatkapitányi karszalag a legjobbnak dukál, és az öltözői hierarchiában elfoglalt pozícióra utal. Ám gyakori az is, hogy inkább egy megelőlegezett bizalom, egyfajta visszaigazolás az érintettnek arra, hogy jó úton jár. Ezzel kap pluszerőt a további munkához. Persze a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. Mit gondol erről?
– Nem hittem el magamról, hogy azért kaptam meg a csapatkapitányi karszalagokat, mert a válogatottban vagy akár a Vitézeknél én lennék a legjobb. Egyszerűen csak engem választottak, én pedig megpróbáltam maximálisan betölteni ezt a pozíciót. Szakmailag és kapitányként is megfelelni az egy fokkal még nagyobb elvárásoknak, meghálálni a bizalmat.

– Mivel búcsúztatták az esztergomi társak? Milyen jó tanácsokkal engedték útjára?
– Nem kaptam különleges búcsút, útravalót, de nincs is szükség rá. Nekem mindörökre az Esztergomi Vitézek marad A CSAPATOM.

– Van üzenete annak, ahonnan indult, ahol most tart, és annak, hogy mit érhet el?
– Talán az, hogy hinned kell magadban. Mert, ha hiszel valamiben és magadban, majd azért teszel is, akkor bármi megvalósulhat.

„TALÁN A TERMETEMMEL, DE MÁSRA NEM EMLÉKSZEM”

– Annak idején hogyan kötött ki a rögbinél?
– Nyolcéves voltam, és emlékszem rá, hogy az egyik osztálytársam kérdezte meg: nincs-e kedvem kipróbálni. Volt.

– Más sportágat is űzött?
– Három évig úsztam, illetve iskolai szinten kézilabdáztam.

– Mi vagy inkább ki tartotta a rögbi mellett?
– A közösségi szellem fogott meg leginkább, az elején az tartott ott a sportágban.

– Mit adott, ad a rögbi, ami miatt aztán a folytatás sem maradt el?
– Elsősorban rengeteg barátot köszönhetek a rögbinek. És persze ott van még a csomó élmény. Bejártam az országot, de külföldön is sokfelé megfordultunk a klubbal, illetve a korosztályos válogatottakkal már a hazámat is képviselhettem.

– A szülei hogy viszonyultak a sporthoz, azon belül is a választásához, hogy a rögbinél maradt?
– A sportot mindig támogatták, viszont a rögbivel az elején voltak fenntartásaik. Szülőként féltettek, mivel a kívülálló számára ez durva sport…

– Miért, belülről nem az?
– Inkább keménynek, férfiasnak mondanám, amit egy kis idő után már a szüleim is felismertek. Így elfogadták, később meg is kedvelték.

– Kölyökként, kadetként és juniorként is volt az Év játékosa Esztergomban. Kitűnt valamivel a kortársai, a csapattársai közül?
– Talán a termetemmel, de másra nem emlékszem.

– Nagyon fiatalon mutatkozott be a felnőttek között. Tizenhét évesen játszott az Esztergom első csapatában, tizennyolc évesen már a válogatottban is átesett a premieren. Nem érezte magát megilletődöttnek tinédzserként egy kemény csapatsportban, ahol harminc-negyven éves, meglett emberekkel kell ütközni, brusztolni?
– Az első meccsen igen, de könnyen hozzászoktam. Azért aki megilletődött ebben a sportágban, az messzire aligha jut. De még közelre sem nagyon…

– Mikor fordult komolyra a rögbi az életében, amikor már ahhoz igazította az egyéb dolgait, programjait?
– Tizennégy évesen nekem már a rögbi volt a mindenem! Arra viszont figyeltem, hogy ez ne menjen a tanulás rovására.

– Mikor jött el az a pillanat, amikor már biztosan érezte: ez több mint sport, szórakozás, a szabadidő hasznos eltöltése, a gyerekkori fölös energiák levezetése?
– Tizennyolc évesen.

– Lehet konkrétumhoz kötni?
– Igen, nem volt ez olyan régen. Pontosan akkor, amikor szóba jött, hogy külföldre mehetek játszani.