Kovács Iván: kontratámadás a szövetségi kapitánnyal szemben

Tehát: 1. A magyar párbajtőr-válogatott ranglistavezetőként léphetett pástra Pekingben – a kvalifikáció első negyedében a francia és olasz válogatottal egyetemben simán jutott ki a játékokra.

2. Nézzük a csapat tagjait! Boczkó Gábor: háromszoros egyéni Európa-bajnok, 2007-es Világkupa-győztes, jelenleg is a ranglista hetedik helyén áll. Kitűnő koncentrációs képességekkel megáldott, fizikailag remek adottságú, szorgalmas versenyző. Mindössze 31 éves, pályája csúcsán jár. Imre Géza: idei Európa-bajnok, istenáldotta fizikai adottságait csak zseniális technikai tudása szárnyalja túl. Harminchárom éves, éppcsak túlhaladta a zenitet. Kulcsár Krisztián: a regnáló világbajnok. Harminchét éves, de egy év alatt senki sem öregszik annyit, hogy bármilyen vereséget rá lehessen fogni. Krisztián cseréjeként én voltam a negyedik csapattag, egyéniben 2005-ben vb-hetedik, 2006-ban Európa-bajnok voltam, a pekingi egy asszóm alapján nem tűnhettem öregnek…

3. A vívószövetség honlapján az olimpiai felkészülés izgalmai közepette a válogatást követően nem frissítették a ranglistát – jó alapot szolgáltatva a hőzöngőknek. Az első három helyezett Boczkó, Imre és Kulcsár volt, a hetedik helyezésemmel csak én lóghattam ki a sorból egészen augusztus 15-ig, amikor a kétkedőknek a lehető legelegánsabb választ adtam – versenyben tartottam a csapatot a kínaiak elleni negyeddöntőben.

És most kanyarodjunk vissza a kapitányi gyorselemzéshez. A célt firtató kérdésre az volt a válasza, hogy az aranyérem. Ez igaz, bár ha valóban vén csontok léptek pástra, hogyan lehetett tőlü(n)k aranyat várni?! Mi több, még hangoztatni is! Megmondom, hogyan: úgy, hogy valóban esélyesek voltunk! Nem sikerült. Ez a sport – győztesek, vesztesek, meglepetések, papírformák. Ettől szép és ettől keserű műfaj. Ősz mesterem, Udvarhelyi Gábor elve: együtt sírunk, együtt nevetünk. A klasszikus, bajtársi összetartást sohasem szegtük meg. Kiálltunk egymásért, ha gond volt, oldottuk, húztuk, toltuk egymást előre.

Volt, aki azzal próbálta magyarázni, szépíteni a szövetségi kapitány szavait, hogy csak menteni próbált minket. Nem hiszem. Életkorunk a vereség okaként szerepelt, nem mentő tényezőként.

Nyilatkozata végén Kulcsár Győző a magyar sport egészének nyomorúságos állapotát is előcitálja, summázva: hibás az életkor, hibásak a versenyzők, az öszszeomló vívótermek, az állítólag nem létező utánpótlás és a sportág is, mert közel a hetvenhez Kulcsár Győzőnek kell(!?) lennie a szövetségi kapitánynak, és hibás még a sportvezetőség, meg a politika.

Ugyan kérem! Ha egy csapat kéttusos vereséget szenved egy gyengébb együttestől, képtelenség közhelyekkel megmagyarázni! A korunkra való hivatkozást pedig kikérem magamnak!

Hogy tisztább legyen a kép, jöjjön még néhány adalék.

Edzői tanulmányaim során Zsidegh tanár úr megmosolygott minket: „Vívók… Maguknak mindegy, mit tanítok, mert önöknél még mindig az a nézet dívik, hogy a vívás kiegészítő sportja a vívás.” Ez tizenöt éve volt, már akkor is szánalmasan maradiak voltunk. Ennek ellenére a párbajtőrcsapatnál a napi tréning semmi másból nem állt, mint öt óra vívásból, illetve iskolázásból.

Más. Kiegészítő sportágaknak nyomuk sem volt. Akiknek a kötelezők után volt erejük, kedvük fejleszteni magukat, megtehették. Legfeljebb nem ebédeltek és/vagy nem pihenték ki magukat a délutáni edzésre, ami ezek után mondanom sem kell, mennyit ért. Szóval a hetvenes évek edzésmódszereit követve készültünk 2008-ban.

Megint más. A XXI. században a sportban óriási jelentősége van a videós elemzésnek, nagyon hasznos az ellenfél és saját hibáink elemzése szempontjából. Olyannyira, hogy nemegyszer a kazetták hiányával magyarázzák a vereséget. Egyetlen halovány tavalyi próbálkozástól eltekintve egyáltalán nem éltünk ezzel a lehetőséggel, pedig a lehetséges három ellenfél már a szentpétervári világbajnokság után körvonalazódni látszott. Egyetlen perc felvétel sincs róluk. Ellenben nekik rólunk…

Képzelhetik… És a legfontosabb, ami igazából döntő volt Pekingben – a mentális felkészülés: nulla. Egyéni szellemi felkészítés: nulla. A csapat szellemi felkészítése: nulla (legfeljebb egy önképzőkör szintjén). Aki akart, év közben el-eljárogathatott pszichológushoz. Az utolsó utáni pillanatokban csatlakozott hozzánk pszichológus is, biztos, mert így „szokás”. A vereség okát kutatva sokan sokakra mutogattak. Természetesen Krisztiánnak is kijutott a szapulásból, pedig ő „csupán” rossz formában volt. Tagadhatatlan viszont, hogy az abszolút favorit, Boczkó Gábor keze megremegett. Hiányzott nála a határozottság, az átütőerő. Épp belőle... Aki valahogy mindig lámpát gyújtott ott, ahol millimétereken múlnak találatok. Ha az elején nem jönnek a tusok, egyre nehézkesebb a mozgás, megszűnnek a zajok, a szív a fülben dobog, zakatolnak a gondolatok – nagyon nehéz viszszatalálni a helyes útra. Jó mentális állapotban ez nem fordul elő. Gábor hibázott, el is vállalta. Nem kellett volna. Egyikünk sem kérte, mindanynyian tudtuk, mindent megtett. Csak az hibázhat, aki a páston áll...

Vagy mégsem?! Gábor, mint az élsportolók többsége, egoista. Elméletileg ez a kicsi, gonosz részünk elfedi a valós gondokat, az egekig emel minket, hogy a csúcson elengedje a kezünk, lezuhanjunk, pofára essünk, így tanuljuk meg az élet leckéit. Talán több alázat és kevesebb körítés célravezetőbb lett volna. Ezek azok a nüanszok, amelyeket magától nehezen vesz észre az ember.

Edzője, egyben szövetségi kapitánya nem tudta megoldani a feladatot. A mentális felkészülést sem. Szellemünk nem kapott semmit. Pedig az dönt el mindent, testünk csak engedelmeskedik neki. A kapitány az edzésekből kiölt minden változatosságot, játékosságot, nevetést. Jó szó minimális, igazi dicséret zérus, kritika annál több és élesebb. Fásult robotok lézengtek a teremben, csak arra vártak, hogy aznapra mikor tehetik le a fegyvert. Nem tudtunk töltekezni.

Ez így ment két évig, a végén beiktatott pihenők már nem tudtak elég erőt adni a végső csatához. Tehát az utolsó bőrt nem a kor, a vívás, az olimpia, a nagy csaták, hanem saját szövetségi kapitányunk nyúzta le rólunk.

Minden csoportosulásnak – család, baráti társaság, klub, párt, nép, emberiség – van kollektív tudata, amelyet az egyének állapota befolyásol. Kapitányunk egója épp a kollektivitást omlasztotta össze. És végül egy önmagáért beszélő tény: az összes párbajtőröző közül a 38 éves, a kapitány szerint tehát öreg (ne haragudj, Ildi…!) Mincza-Nébald Ildikó szerepelt a legjobban, aki saját edzésterv alapján készült.
És mindez csak a jéghegy csúcsa. Ami a felszín alatt van, az már szubjektív. Nem írok a sértett, mellőzött emberekről, versenyzőkről, edzőkről – ebbe a körbe beletartozom én is, elismerem. De ez most nem a sárdobálás helye.

Keményen fogalmaztam? Megtehetem. Harmincnyolc éves vagyok, a sportágban eltöltöttem 30 évet, 18 év válogatottság, némi edzői tapasztalat, egy viszonylag értékes eredménylista, és nem utolsósorban a csalódott, szemen köpött ember önérzete. Minden bizonnyal befejezem versenyzői pályafutásom, nem kell félnem a következményektől.

A pekingi kudarc estéjén a számomra elképesztő kapitányi szavakat olvasva nem tudtam nem észrevenni, hogy a kapitány hagyja el elsőnek a süllyedő hajót.

Úgy látszik, ő együtt csak nevetni szeret.

A szerző kétszeres olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok párbajtőrvívó. Kérésére adtunk helyt véleményének, amely nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját.

Kovács Iván

A szerző kétszeres olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok párbajtőrvívó. Kérésére adtunk helyt véleményének, amely nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját.