Nem könnyű megélni a jégen és a vízen

Magyar Országos Korcsolyázószövetség – már a név is sejteti, hogy itt bizony nem egy sportágról van szó. Leginkább hatról, de ha szigorúak vagyunk, akkor is legalább kettőről: a műkorcsolyáról (azon belül ugye van egyéni és páros, jégtánc és szinkronkorcsolya) és a gyorskorcsolyáról (rövid és hosszú pályás).

„Éppen emiatt rossz a szövetségünk megítélése, hiszen összemosódnak az egymástól teljesen különböző sportágak. Hatalmas terület ez, ám a támogatásunk ehhez képest meglehetősen szerény. Az olimpiát megelőző évben előzetesen százhúszmilliós támogatásról szóló ígéretet kaptunk, ebből lett hetvenkettő. Ami az év végére elfogyott" – mondta Sallak György, a szövetség főtitkára.

Márpedig az előző évben egyértelmű volt a cél: minél több versenyző kapjon lehetőséget arra, hogy egyáltalán esélye legyen megszerezni a vancouveri kvótát. Ha az elmúlt évek téli magyar sikersportágát, a rövid pályás gyorskorcsolyát vesszük górcső alá, rögtön megállapíthatjuk: a hét olimpiai indulási jog megszerzése bizony hatalmas anyagi erőfeszítéseket igényelt. Mert ugyan csak két (tengerentúli) világkupaversenyen dőlt el a kvóták sorsa (anyagilag már önmagában ez a két vk-viadal is megterhelte volna a szövetséget), ám ahhoz, hogy az amerikai és kanadai versenyeken sikeresen szerepeljenek a korisok, szükség volt arra, hogy szeptemberben elinduljanak két (ázsiai) vk-viadalon is – ezeken alakult ki ugyanis az a világranglista, amelynek alapján a kvalifikációs versenyek előfutamainak pályabeosztása eldőlt.

„Másoknál sem volt könnyű megoldani, de a sportolóink minden fontos versenyre eljutottak, igaz, előfordult, hogy a versenyzők saját maguk fizették az utazási költségeket. Hoffmann Nóráék például így indulhattak el több kisebb viadalon, ám erre szükségük volt ahhoz, hogy minél inkább összeszokjanak" – mondta Sallak György.

Tavaly minimális pluszsegítséget kapott ugyanakkor a szövetség, pontosabban nyolc versenyző, hiszen a MOB-ösztöndíjak (hat hónapra szóltak) valamelyest megkönnyítették a sportolók mindennapjait.

„Csakhogy az olimpiai ciklus negyvennyolc hónapból áll. Természetesen nagyon örültünk a féléves ösztöndíjnak is, ám azt látni kell, ezzel csak egy bizonyos időszakban segítették a versenyzőket. Négyéves programokra lenne szükség, ám nemcsak szakmailag kellene ekkora intervallumra előretekinteni, hanem pénzügyileg is. Szeretnénk továbbá, ha a szövetségünket illetően legalább két sportágról beszélnénk, s ehhez mérten kaphatnánk az anyagi támogatást is" – fogalmazott a főtitkár.

És persze mindeközben a szövetség sem tétlenkedik: Budapesten, a Gyakorló Jégcsarnokban lehetőséget teremt a válogatott kerettagok számára az edzésekre, a jövőben szeretne létrehozni ott egyfajta bázist, ahol már nemcsak a legjobbak, hanem az utánpótláskorúak is készülhetnének. Ugyan a rövid pályás gyorskorcsolyázóknak a vidéki egyesületekből van „merítési lehetőségük", ám a műkorcsolyában még nemigen látni például Sebestyén Júlia utódját.

A jövő kérdése, hogy megtalálják-e azt, aki betöltheti az Európa-bajnok visszavonulása után keletkező űrt, ám az már a jelenkor felvetése, hogy képes lesz-e (és hogyan) továbbevickélni a szövetség a szűkös anyagi lehetőségek közepette.

A magyar szörfözők az elmúlt olimpiákon rendszeresen ott voltak, a versenyzői bázis ellenére mindig kiharcolták az indulás jogát. Ez többek között annak köszönhető, hogy az állami támogatás nagy részét a Magyar Szörfszövetség az élversenyzőkre fordítja, s ezen a jövőben sem kíván változtatni – így Körtvélyessy Miklós elnökségi tag, aki maga is versenyzett, és éveken át volt szövetségi kapitány.

„Az állami támogatás jó részét az élversenyzőinkre fordítottuk, hogy legyen magyar szörföző az olimpiákon, és mindig kihasználtuk a maximális kvótalehetőséget. Nem is változtatunk a taktikán: álljuk a támogatásukat, ám mivel kevesebb az állami pénz, még kevesebb jut a többiekre. Két helyen kerülünk hátrányba. Az egyik a versenyrendezés, ebben egyre inkább kénytelenek vagyunk az egyesületekre támaszkodni, a másik a média és a marketing, e téren talán még nagyobb elmaradásaink vannak. Nincs tömegsport, népszerűsítő versenyek, mert nincs rájuk pénz. A magyar bajnoki sorozat azonban szakmailag magas színvonalú, egyelőre ez a legfontosabb" – mondta Körtvélyessy.

S hogy kik azok a versenyzők, akiket támogatnak?

Nos, a hatodik olimpiájára készülő Gádorfalvi Áron és a Pekingben 22. hellyel bemutatkozó Detre Diána.

Más kérdés, arra már nem futja, hogy rajtuk kívül másoknak is jusson a támogatásból, mondjuk a „második esélyesnek" vagy edzőpartnereknek. Ennek persze megvan a maga veszélye, mert bár normális körülmények között majdnem biztos, hogy a két említett versenyző kvalifikálja magát a londoni játékokra, de ha ne adj' isten történik velük valami, akkor nemigen van másnak esélye az olimpiai indulásra.

„Kevés pénz jut a B-keretre, illetve az ifjúsági versenyzőkre, a létesítmény- és az edzőkérdésről már nem is beszélek – ezekkel a gondokkal évek óta küzdünk, s csak több-kevesebb sikerrel oldjuk meg őket. A stratégia mindig az, hogy addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér, a szövetség rentábilis, nincsenek adósságai, erre nagyon vigyázunk. Más kérdés, hogy előrelépni ennyi pénzből nagyon nehéz..."

A költségvetést szponzorpénzekkel lehetne kiegészíteni, de a lelkes, tehetősebb szülőkön kívül nemigen találnak támogatót, a tagdíjak pedig éppen azért nem magasak, hogy egy kezdő szörfösnek ne kerüljön horribilis összegbe a sportolás. Ennek köszönhetően folyamatosan nő a taglétszám: már több mint húsz egyesület tagja a szövetségnek.

„Hogy mi kellene a jobb olimpiai szerepléshez? Jó edzőpartner, jó edző, megfelelő orvosi háttér. A pekingi szélviszonyok nem kedveztek a versenyzőinknek, a londoni időjárás valószínűleg jobban passzol majd a stílusukhoz. S ha addig rendben halad a felkészülésük, Áront a top tízbe várhatjuk. Diána eredményét egyelőre nehéz megjósolni, de ő az, aki Londonra érhet be... Persze a jó eredményekhez a jó feltételek elengedhetetlenek lennének."