Néha azért sportról is szólt az ének

A szovjet megszállás tizedik éve a diktatúra egy átmenetileg enyhébb időszakában találta Magyarországot. Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt Rákosi Mátyás személyi kultusza jelentősen gyengült, ennek egyik jeleként a Népsport hasábjain 1955 áprilisában kizárólag intézmény- vagy kitüntetésnévként fordult elő a Magyar Dolgozók Pártja első titkárának neve (Rákosi Mátyás Művek, Rákosi Mátyás tanulmányi érdemérem). A „felszabadulás” viszont változatlanul kulcsfogalom volt, akárcsak a hála a történelmi eseménysor tizedik évfordulóján.

Hálaváltó, hálalevél – ezek uralták a Népsport címlapjait április első napjaiban. Bár az április 1-jei szám nem volt híján a szakmaiságnak – részletes elemzést közölt a labdarúgó NB I legutóbbi fordulójáról –, hangsúlyosabb volt a negyedikei nagy ünnep felvezetése. Az olvasó arról értésült, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű jelentkezés érkezett a Szabadság téri szovjet hősi emlékműtől induló, s a kárpátaljai Csapon célba érő váltófutásra, amelynek célja az volt, hogy számos egyéb ajándék mellett a magyar ifjúság háláját, jókívánságait és üdvözletét kézbesítse a szovjet fiataloknak. A „Hálalevél” a váltóbotba rejtett pergamentekercs volt, amelyen az ötletgazdák magyarul és oroszul igyekeztek megfogalmazni a megfogalmazhatatlant: hogy a sokat szenvedett magyar nép milyen mérhetetlenül hálás barátainak, elvtársainak, idősebb testvéreinek, a szovjeteknek, amiért megszabadították őt a fasizmus rabigájától. „Éljen és virágozzék a szovjet és a magyar nép megbonthatatlan örök barátsága!” – szakadt ki a kor stílusjegyeinek megfelelő kívánság a szerzőből a levél lezárásaként.

A váltó április 2-án rajtolt. „A tágas, gyönyörű teret körülölelő paloták homlokzatán zászlókat lenget a szelíd szél. A park duzzadó rügyű fáinak aljában már bontogatják szirmaikat az aranyeső-cserjék” – jellemezte Fekete István babérjaira törve az aznapi körülményeket a Népsport újságírója, s biztos, ami biztos, újfent a szájába rágta az olvasónak, kinek kell hálát rebegni a „régen álmodott, csodálatos új világért”, de talán még a ragyogó időjárásért is: „a dicsőséges, felszabadító Szovjet Hadseregnek.”  

Tíz év – ezzel a címmel jelent meg a sportnapilap vezércikke április 4-én. Az írás a szokásos pátosszal festette fel a „felszabadulás” óta eltelt esztendőkben bejárt utat, ugyanakkor a kritika hangját is megütötte (a tömegsportban tapasztalható hiányosságokkal kapcsolatban), és még be nem fejezett feladatként írt a „burzsoá sporterkölcs, a kozmopolitizmus és a sovinizmus” maradványainak felszámolásáról. A „szeretet és a hála váltója” pedig közben az ütemtervnek megfelelően megérkezett Záhonyba, majd Csapra…

Újabb tíz év elteltével már teljesen más természetű diktatúra lett meghonosítva Kádár János által, a hálaváltó azonban túlélte a politikai változásokat, és a gulyáskommunizmusban is része maradt a felszabadulás napi ünnepségeknek, 1965 áprilisában ráadásul már Ungvár (az akkori Népsportban természetesen Uzsgorod…) volt a végállomás. A negyedikei szám címlapján ezúttal Egri Gyula, a Magyar Testnevelési és Sportszövetség (egyben a Magyar Olimpiai Bizottság) elnöke köszöntötte az olvasót, és magyarázta el, miért is április 4-e a „legnagyobb nemzeti ünnepünk”. Az ünnep kiváló alkalmat kínált arra is, hogy az elvtársak kitüntetésekkel halmozzák el egymást, így például a Munka Érdemrend arany fokozatában részesült maga Egri, illetve helyettese, Kutas István is. Színesebb olvasmány az az összeállítás, amelyben a Népsport külföldi világklasszisokat szólaltatott meg, akik a Magyarországhoz, a magyarokhoz fűződő viszonyukról meséltek. A svéd öttusázó, Björn Thofelt nem kevesebbet állított, mint hogy számára Budapest mindennél többet jelent – ami nem is csoda, tekintve, hogy mindkét világbajnoki érmét a magyar fővárosban szerezte. A későbbi olimpiai bajnok kardvívó, Jerzy Pawlowski lengyel lévén a magyarokkal kötött barátságokat emelte ki, míg a legendás Emil Zátopek a Kovács Józseffel való vetélkedését elevenítette fel. 

Ezek után már-már meglepő, hogy 1975. április 4-én a sportnapilap címlapjáról kiszorult minden, ami az ünnepre utalt volna (leszámítva természetesen a harsogó „Éljen április 4.!” felcímet és egy rövid ajánlót), és az oldalt a versenysport uralta: az olvasó értesült a budapesti nemzetközi ökölvívó-viadal eseményeiről, kapott beszámolót a szegedi kézilabdatornáról (A-válogatottunk legyőzte a csehszlovákokat, B-válogatottunk kikapott a lengyelektől), és akkor sem kellett csalódnia, ha a két nappal korábbi futball Európa-bajnoki selejtezőn Bécsben kibrusztolt 0–0 utózöngéi érdekelték.

A következő két oldalon viszont amit kihozhatott a témából az újság, azt ki is hozta: Antal Zoltán a sportszakmai számvetés oldaláról közelítette meg az ünnepet, és Három évtized a világversenyeken (1945–1975) címmel roppant alapos és részletes adattárat állított össze – harminc év magyar szereplését dolgozta fel az olimpiákon, világ- és Európa-bajnokságokon, sportágakra lebontva. Ezt egy riport követte a Vas megyei Nemesmedvesről – ez volt az a határ menti aprófalu, ahol a hagyomány szerint 1945. április 4-én az utolsó német katona elhagyta az ország területét. A cikk rezüméje: a településen szépen lassan alakulgat a sportélet, s ugye nem kell mondani, ez ki(k)nek köszönhető… 

A nyolcadik oldalon a Népsport lényegében újramelegítette a tíz évvel korábbi ötletet, ismét külföldi klasszisokat kért arra, idézzék fel, milyen nagy csatákat vívtak a magyar sportolókkal. Anatol Grintescu román vízilabdázó elismerte, hogy a magyarok – Gyarmati, Kárpáti, Markovits, Dömötör és a többiek – ellen kevés sikerélmény érte, Helga Lindner pedig a Gyarmati Andreával való rivalizálásáról osztotta meg gondolatait. (Különös módon a szerkesztő épp ezt az oldalt nézte ki arra is, hogy közölje az év egyik legfontosabb sporthírét: a sakk új világbajnokát Anatolij Karpovnak hívják, miután az amerikaiak különc zsenije, Bobby Fischer teljesíthetetlen követeléseit megelégelte a nemzetközi szövetség, és lényegében leléptette a címvédőt.)

A felszabadulás ünnepe olyan nap volt, aminek a diktatúra utolsó évtizedében, a rendszer lassú hanyatlásának éveiben is megadták a módját. A sportnapilap sem volt ez alól kivétel, igaz, a jeles alkalomnak osztoznia kellett a címlapon a futballválogatott Ciprus ellen a Népstadionban 2–0-ra megnyert világbajnoki selejtezőjével (gólszerzők: Nyilasi, Szokolai). Visszatért a tíz, illetve húsz évvel azelőtt már bevált összeállítás a külföldi kiválóságokkal (Zátopek ismét a Kováccsal való baráti rivalizálásáról beszélt), a nagyobb dobás azonban a testnevelés és sport négy évtizedének megírása volt, amelyet persze ezúttal sem bíztak újságíróra: Buda István, az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnöke vetett papírra némi történeti áttekintést, készített részletes számvetést, és tartott eligazítást a jövőbeli teendőkről. Elemzésének egy jelentős részét az olimpiai szereplések lajstromozása tette ki, és szépen is haladt vele – Melbourne (1956) kapcsán az ellenforradalom emlegetését is kipipálta – mígnem elért a négy évtized során rendezett utolsó olimpiáig, az 1984-es Los Angeles-i játékokig. Azaz csak elért volna, de, nem meglepő módon, jobbnak látta Moszkvánál (1980) lekerekíteni a történetet.