Hírességek a pályán 2.: Dickinson, Dr. Spock, Patton tábornok és bajnok királyok

A HÁBORÚS HŐS ELLÖVI AZ ÉRMET

A tehetséges sportoló, akkoriban a 15. lovassági ezredben szolgáló Patton öttusában képviselte az Egyesült Államokat – a pentatlon ekkor került fel az ötkarikás játékok műsorára –, és kifejezetten jól szerepelt: a harminchetes mezőnyben a hetedik helyen végzett úszásban, negyediken vívásban, hatodik lovaglásban, és éremesélyesnek számított volna, ha a nyitó számban „nem lövi el” a medált.

Patton egy 38-as kaliberű pisztollyal lőtt (riválisai jóval kisebb kaliberű fegyverrel), és állítása szerint egyik, a bírók szerint céltáblát eltévesztő lövése egyszerűen egy korábban szakított lyukon haladt át. A bíróké volt az utolsó szó, Patton (aki nem reklamált az eset után) a nulla pont miatt csak a huszadik helyen zárt lövészetben, így hiába hajtott óriásit terepfutásban is, (harmadik idő, ájultan bukott be a célba), az éremről lemaradt, ötödik lett. Ő volt az egyetlen nem svéd az első hétben!

Pattont párbajtőrvívásban is benevezték, de nem maradt fenn feljegyzés arról, hogy el is indult volna.

EZÜSTIG FUT A NOBEL-BÉKEDÍJAS

A kanadai családból származó Philip Noel-Baker kimagasló képességű diák volt a cambridge-i King’s College-ben, ráadásul remek atléta is: a Cambridge-i Egyetemi Atlétikai Klub elnöki tisztségét is betöltötte, amikor 23 éves korában kiharcolta az olimpiai kiküldetést. A legjobb eredményeit középtávfutóként elérő Noel-Baker itt még nem ért el nagy sikert, 1920-ban (Antwerpen) és 1924-ben (Párizs) ellenben ő volt a brit atléták csapatfőnöke, amellett, hogy természetesen indult is. Nem érdemtelenül jutott ki és nem éremtelenül tért haza: bár honfitársa, Albert Hill fél másodperccel megelőzte, Noel-Baker ezüstéremmel zárta az 1920-as játékokat 1500 méteres síkfutásban.

Az első világháborúban egészségügyi egységnél szolgáló (itt ismerte meg ápolónő feleségét) Noel-Baker a „Nagy Háború” után politikai pályára lépett, illetve nemzetközi kapcsolatokat oktatott egyetemen. A második világégés után a leszerelési mozgalom egyik nagy hatású szereplője volt, ezért kapta meg 1959-ben a Nobel-békedíjat.

A sporttól sem szakadt el: 1952-ben ő lehetett a brit olimpiai küldöttség csapatfőnöke, majd a UNESCO sportbizottságának elnöke is volt.

ARANYÉRMES KORONÁS

Két király volt, aki aranyérmet szerzett az újkori olimpiák történetében – egyikük – még koronahercegként – V. Olaf volt norvég uralkodó. A királyi család szokásaitól ellentétben Norvégiában felnevelt Olaf több sportágban is versenyzett: idős koráig síelt, kipróbálta a legendás Holmenkollen-sáncot síugrásban, és részt vett több regattán is – sőt 1928-ban elindult az olimpián a hatméteres hajóosztály küzdelmeiben. A Johan Anker, Erik Anker, Hakon Bryhn, Olaf herceg összeállítású egység három futamot megnyert, kettőn második lett, és az is belefért, hogy egytől visszalépett, egyen pedig el sem indult – a Norna fedélzetén hajózó norvégok megnyerték a versenyt a dánok és az észtek előtt.

A másik olimpiai bajnok koronás fő szintén vitorlázásban „lépett trónra”, szintén trónörökösként: Görögország utolsó királya, II. Konstantin az 1960-as római játékokon dragon hajóosztályban győzött. Ez volt a görögök egyetlen érme az olimpián! Lánya, Zsófia (ma spanyol királyné) szintén indult a római olimpián vitorlázásban. A mindössze húszéves Konstantin rengeteg sportot kipróbált, karatéban is fekete övet szerzett. Rajta kívül a csillaghajók között indult a sziámi (thaiföldi) herceg, Birabongse Bhanudej Bjanubandh (B. Bira) is, aki az egyik legszínesebb egyéniség az arisztokrata sportolók között.

Bira – használjuk sportolói nevét mi is – négy olimpián (1956, 1960, 1964, 1972) indult vitorlázásban, és ő a mai napig az egyetlen thaiföldi pilóta, aki valaha Formula–1-es futamon mutathatta meg képességeit. Tizenkilenc nagydíjon állt rajthoz, nyolc pontot szerzett, legjobb eredménye egy negyedik hely saját Maseratijával az 1954-es Francia GP-n., illetve az 1950-es Svájci GP-n. Kétszer Le Mans-ban is indult, olimpikonként a tizenkettedik a legjobb eredménye.

HA KÉK A VÉR, NEM KELL NEMVIZSGÁLAT

Folytassuk az arisztokrácia olimpikonjainak sorát. A már említett V. Olaf fia, a jelenlegi norvég uralkodó, V. Harald is olimpiai résztvevő volt, szintén vitorlázóként. Harald három olimpián szerepelt a norvég csapatban (1964, 1968, 1972), Tokióban ő volt a csapat zászlóvivője is. Az olimpián nem kísérte nagy siker a szereplését, 8. hely a legjobbja, viszont világ- és Európa-bajnok (1987, 2005), világbajnoki ezüst- és bronzérmes. Apjára ütött!

A spanyol trónörökös, Fülöp, Asztúria hercege az 1992-es olimpián indult vitorlázásban, hajóosztályában a hatodik helyen végzett, ő volt a spanyol zászlóvivő is. Mivel Fülöpnek a fent már említett olimpikon Zsófia az édesanyja, az olimpiai bajnok II. Konstantin a nagybátyja, ráadásul testvére, Cristina hercegnő is indult olimpián (1988, a változatosság kedvéért vitorlázás), elmondhatjuk, hogy van sportvér a családban bőven! És még nem is beszéltünk egy kitűnő sportolóról, aki ellenkező irányba tette meg az utat: Inaki Urdangarin, Mallorca hercege (Cristina férje) olimpiai bronzérmes kézilabdázó, sőt Spanyolország legeredményesebb kézilabdázója, több mint negyven trófea birtokosa.

A brit uralkodócsalád egyetlen olimpikonja Anna hercegnő, aki kitűnő militaryversenyző: 1971-ben Európa-bajnoki címet, 1975-ben két Eb-ezüstöt szerzett, 1976-ban pedig indult a montreali játékokon a brit csapattal – no és a királynő lovával, Goodwill-lel… Anna volt az egyetlen olimpikon, akinek nem kellett nemvizsgálatra mennie a játékokon – a szervezők elégnek találták a család tanúskodását. Anna lánya, Zara Phillips világ- és Európa-bajnok lovastusázó, de az olimpiákkal nincs szerencséje: lova, Toytown a 2004-es és a 2008-as olimpia előtt is megsérült, így a szereplés ugrott, és nem a ló.

A jordániai Haja hercegnő Sydneyben indulhatott díjugratásban, bár ez botrányt okozott, mert nem ő szerezte meg a kvalifikációt, ehhez képest őt nevezték és ő volt a zászlóvivő is – végül a 70. helyig jutott, tehát nem volt brit „kollégáihoz” hasonlóan sikeres.

A monacói herceg, II. Albert a bobozásba szeretett bele: a Grimaldi-család feje rengeteg sportágat kipróbált, de gründölt egy bobcsapatot és 1988-tól 2002-ig minden téli olimpián ott volt. 1985 óta a NOB tagja. Albert nem csinált nagy ügyet olimpiai részvételéből, nem kért külön szállást és csapattársaival végig az olimpiai faluban lakott.

„Szerintem ez kötelező, az olimpiai élmény része. Nem is értem azokat, akik külön szállásra mennek, a játékok egyik legfontosabb és legérdekesebb részét hagyják ki. Két extra van a szobámban, kaptam egy tévét, pedig nem is kértem, meg adtak egy telefont, mert rendszeresen el kell érni engem otthonról” – magyarázta az államfő. A telefon egyszer hajnali négykor csörrent meg, amikor a NOB-elnök Jacques Rogge poénból felhívta Albertet, aki ettől nem volt túl boldog…

SPORTPÁLYA ÉS FILMVÁSZON

Elsősorban olyan hírességekkel foglalkozunk, akik ismertebbek a sportvilágon kívül, mint azon belül, de volt, akinek pályán és azon kívül is összejött a világhír. A Szabadfaluban (Temesvár) született Johnny Weissmuller (eredetileg Johan Peter Weissmüller) a gyermekbénulás elleni harcában, orvosa tanácsára kezdett úszni, és Chicagóban már versenyszerűen űzte a sportágat.

Pont időben (és hamisított születési hellyel!) megkapta az útlevelet, hogy elindulhasson a párizsi olimpián 1924-ben, amelyen három aranyérmet gyűjtött be úszásban, majd egy bronzot vízilabdában is. Négy évvel később Amszterdamban megvédte címét százméteres gyorsúszásban és egy váltóaranyérmet is szerzett.

Ötvenkét országos bajnoki címet szerzett, hatvanhét világrekordot állított fel, és úszásban sosem előzték meg versenyen – veretlenül vonult vissza, és írt alá szerződést előbb modellként, majd egy hétéves kontraktust kötött a Metro-Goldwyn-Mayer céggel. 1932-ben Tarzanként világhírű lett a filmvásznon is, az őserdő hősét tucatnyi filmben játszotta el.

Valószínűleg kevésbé ismert tény, de egy másik olimpiai bajnok is játszott Tarzant: Buster Crabbe szintén úszó volt, 1928-ban 1500 méteren nyert olimpiai bronzérmet, majd 1932-ben 400 méteres gyorsúszásban állhatott fel a dobogó tetejére. 1933-ban (először és utoljára) eljátszotta Tarzan szerepét, és ő az egyetlen, aki a harmincas évek három legnagyobb képregényhősének (Tarzan, Buck Rogers, Flash Gordon) bőrébe bújhatott a filmvásznon.

Ha azt kérdezzük, ki volt az első olasz, aki egy percen belül úszta a 100 métert, alighanem kevesen tudnak válaszolni. Pedig ez a tett is a Bud Spencerként hatalmas kedvenccé váló Carlo Pedersoli nevéhez fűződik: a hatalmas termetű nápolyi úszó 1950 szeptemberében repesztett 59.5 másodpercet. Olimpikon (1952, 1956), a Mediterrán játékok ezüstérmese (1951), vízilabdázóként olasz bajnok a Lazióval és válogatott. Sportolóként ismertsége csúcsán állt, amikor már kapott egy kisebb szerepet a Quo Vadisban, de színészi karrierje csak a hatvanas évek végén lendült fel. Legendás partnere, Terence Hill (Mario Girotti) egyébként ugyancsak a Lazio úszója volt!

Az ötvenes-hatvanas évek amerikaifutball-sztárja, a running back Jim Brown előbb a Cleveland Brownsnál őrjítette meg a szurkolókat – rekordok tömkelegét érte el, ő volt az első, aki átlépte a 100 futott touchdownos határt –, háromszor választották meg a liga, háromszor a Pro Bowl legjobb játékosának. Amúgy egyetemistaként kiválóan kosarazott és futott, és beválasztották a Lacrosse Hírességek Csarnokába is mint a korszak egyik legjobbját! Filmes karrierje 1964-ben kezdődött, legnagyobb sikerét A piszkos tizenkettőnek köszönhetően aratta.

Szintén amerikafutball-csillagként lett sikeres színész Fred Williamson, Fred Dyer, a Los Angeles Ramsnél legendának számító Merlin Olsen (15 szezon, 14 Pro Bowl-szereplés!), Alex Karras és O. J. Simpson, aki még bűnözőként is meglehetősen látványos karriert tudhat magáénak – azután, hogy sikert sikerre halmozott a pályán, most épp 33 éves börtönbüntetését tölti...

Nem mondható gyengének Chuck Connors pályafutása sem: a brooklyni fiatalember profi kosárlabda- (Boston Celtics) és baseballjátékos (Brooklyn Dodgers, Chicago Cubs) is volt – azt a bravúrt, hogy két különböző sportágban is eljutott a nagy amerikai profiligáig, mindössze tizenketten mondhatják el magukról! Rendkívül népszerű karakterszínész lett, rengeteg westernben aratott sikert.

Kifejezetten sikeres tévés személyiség és sorozatszínésznő lett a kilencvenes évek elejének egyik amerikai tornászsztárjából: a kitűnő képességei mellett kitűnő (és tornászhoz képest feltűnően magas) alakjával hódító Betty Okino ugandai apa és román anya gyermekeként lett amerikai válogatott, olimpiai bronzérmes, vb ezüst- és bronzérmes, két elem is viseli a nevét.

Okino érdekes családi háttere volt, hogy sportolóként is jól jött neki: mivel anyja révén folyékonyan beszél románul, „tudott súgni", hogy a válogatott keretnél a Károlyi házaspár milyen megjegyzéseket tesz a csapattársakra a tornászok háta mögött – mire az erdélyi szakemberek inkább magyarra váltottak, mert azt senki sem értette a sportolók közül…

Nem Okino volt az első, aki megjárta a tornatermek után Hollywoodot is: Cathy Rigby volt az első nagy amerikai női tornászcsillag, egyben az első amerikai, aki vb-érmet szerzett (1970, gerenda). A müncheni olimpián éremesélyes lett volna, de sérülés miatt le kellett mondania a részvételt. Visszavonulása után nagyon sikeres musicalszínésznő lett (Pán Péter, Óz, a csodák csodája), Pán Péter eljátszásáért jelölték a Tony-díjra, amely a színpadi színészeknek járó legnagyobb elismerés. A nemzetközi Torna Hírességek Csarnokának 1997 óta tagja.

Végül egy Oscar-díjassal zárjuk a sportoló színészek (nyilván nem teljes) felsorolását: Geena Davis Az alkalmi turistában nyújtott alakításáért kapta meg a legjobb mellékszereplőnek járó elismerést, és már híres színésznőként kezdett íjászkodni. Finoman fogalmazunk, ha azt mondjuk, nem volt tehetségtelen: több nagy nemzetközi versenyre is eljutott, és az utolsó válogatóversenyen maradt le a sydneyi olimpiai kiküldetésről – így is 24. lett a több mint 300, olimpiai helyre pályázó íjász közül.

SPORTOLÓ POLIHISZTOROK

Dickinson tőrvívásban a brit ranglista hetedik helyéig jutott, csapatával szerepelt a BEK-ben is – ráadásul edzője egy Nagy-Britanniában élő magyar szakember, Vadászffy Zsolt volt.

Szintén egy valódi „reneszánsz ember” volt az első magyar olimpiai bajnok, Hajós Alfréd, aki szinte mindenben maradandót alkotott, amit kipróbált. 1896-ban két olimpiai elsőséget (ez még nem arany, hanem ezüstérmet jelentett!) szerzett, atletizált, labdarúgó-válogatott volt (kétszeres magyar bajnok a BTC-vel), visszavonulása után sportvezető, újságíró.

És egyáltalán nem mellékesen – a kor egyik legjobb építészmérnöke, stadiontervével a szellemi olimpián is diadalt aratott, munkásságát dicséri az Aranybika szálló Debrecenben, a régi Megyeri úti stadion, a Nemzeti Sportuszoda, a Millenáris, országszerte sok sporttelep, de még a szombathelyi Nagy Lajos Gimnázium épülete is. Szellemi játékokon győztes tervét Lauber Dezsővel közösen készítette – a pécsi sportember-mérnök is olimpikon volt, 1908-ban teniszben képviselte hazánkat, háromszor vezette a magyar küldöttséget az ötkarikás játékokon, ráadásul klasszis szinten golfozott.

NEM CSAK A ZENÉJÜK JÓ

Ha már Bruce Dickinsonról említést tettünk, ne hagyjunk ki más híres zenészeket sem. John Mathis az ötvenes-hatvanas évek behízelgő hangú énekese volt, no meg kitűnő magasugró, aki az olimpiai válogatón is elindulhatott volna, de ekkor már megvolt a lemezszerződése, és inkább stúdióba vonult.

A hawaii gitáros-énekes Jack Johnsonra profi szörfkarrier várt, egészen addig, amíg egy hatalmas balesetet nem szenvedett (fejsebét több mint 150 öltéssel kellett összevarrni, több foga is odaveszett) – az egyetemen szörfözés helyett már inkább filmes és zenészkarrierjével törődött.

Mary Lou Retton után első amerikaiként szerzett összetettben olimpiai bajnoki címet Carly Patterson, a kétezres évek egyik kiemelkedő tornásznője. Patterson három olimpiai éremmel és világbajnoki címmel a birtokában vonult vissza, kínzó hátproblémái miatt – orvosa azt mondta neki, hogy járni is képtelen lesz, ha folytatja a tornát. Az énekléssel már korábban is kacérkodó Patterson elkezdte komolyan venni hobbiját (ismertsége azért előnyt jelentett), eddig két lemeze jelent meg.

Bruce Springsteen híres kísérőzenekarának, az E Street Bandnek a szaxofonosa, Clarence Clemons rendkívül tehetséges amerikaifutballista volt, de mielőtt a Cleveland Browns szerződést kötött volna vele, egy autóbaleset véget vetett sportpályafutásának.

Bernie Williams a New York Yankees baseballcsapatában milliókat keresett és hatalmas közönségkedvenc lett (naná, négy nagybajnoki címet nyert a csapattal!), de már gitárral utazott a mérkőzésekre is – miután egy idegsérülés partvonalon kívülre tette, jazzmuzsikusként kezdett karriert. Második albumát (Moving Forward) latin Grammy-díjra jelölték.

A kétszer Pro Bowl-meccsen is megforduló kemény védőjátékos, Mike Reid (Cincinnati Bengals) a hetvenes években az amerikaifutball-irányítók réme volt, súlyos térdsérülése viszont rövidre zárta pályafutását. Képzett zongorista és dalíró volt már ekkor, 1984-ben Grammy-díjat nyert (legjobb countrydal) a Ronnie Millsap által énekelt Stranger in My House című számért. Tizenkét slágerlistaelső dalt írt, maga is kiadott albumokat. A country központjában, Nashville-ben a Hírességek Csarnokának tagja.

A Stickfigure alterrockegyüttes frontembereként még vár az áttörésre „Black Jack” McDowell, aki a kilencvenes években a Chicago White Sox, a New York Yankees, a Cleveland Indians és az Anaheim Angels háromszoros All Star baseballklasszisa volt. A punktempó megvan benne: amikor a szurkolók egy pocsék napján kifütyülték, faarccal lement, s beintett a közönségnek (a klubvezetőknél nem aratott ezzel nagy sikert).

A countryzene egyik legnagyobbja, Marty Robbins fanatikus autóversenyző volt, a kétszeres Grammy-díjas énekes 35 NASCAR-futamon indult, hatszor végzett az első tízben.

A hobbizenészek végtelen sorát kihagyjuk, viszont nem hagyhatunk ki egy magyar énekesnőt: Keresztes Ildikó szertornász és ritmikus gimnasztikázó is volt, válogatott kerettagságig vitte, ráadásul rg-szakedzőként végzett a TF-en – el is kezdett edzősködni, de jól mérte fel, hogy énekesként nagyobb eredményeket tud elérni.

ÉS MÉG NÉHÁNYAN...

Komikusként, jazz-zenészként és sportolóként is kiemelkedő tudású volt Bill Cosby: a Haditengerészet csapatában kosárlabdázott, tagja volt az amerikaifutball-csapatnak, ráadásul kitűnő atlétának is számított. Sportösztöndíjat kapott a Temple Egyetemre, szerződtette volna a Baltimore Orioles, de elhódította a szórakoztatóipar: stand up komikusként hatalmas népszerűségre tett szert, televíziós sorozatok sztárja lett, majd saját show-val szórakoztatta a közönséget. Háromszoros Emmy-díjas, megkapta az Amerikai Humor Mark Twain Nagydíját.

Donald Rumsfeld a nagypolitikában jutott meghatározó szerephez amerikai védelmi miniszterként, de princetoni egyetemi hallgatóként az Egyesült Államok legjobb birkózói közé tartozott. Egy súlyos vállsérülés miatt maradt le az olimpiai szereplésről – Rumsfeld válla gyakorlatilag „leszakadt” egy meccsen, így karrierjének azonnal vége lett.

Ha már politikusok: minden diktátorok egyik leghírhedtebbike, az ugandai Idi Amin Dada hazája félnehézsúlyú bokszbajnoka volt 1951 és 1960 között, Winston Churchill pedig elhíresült mondása (No sports!) ellenére indiai bajnok lovaspólós volt, és sokáig fanatikusan űzte ezt a játékot. A 4. huszárezreddel nyert bajnokságot, ráadásul a kulcsjátékosnak számító Churchill súlyos vállsérüléssel játszott a döntőben – a bajnokság során kiugrott válla élete végéig gondot okozott minden idők egyik legnagyobb brit politikusának.

A legvégén jöjjön egy minden szülőnek ismerős név: ha a 20. század második felének gyermekneveléséről esik szó, nem lehet kihagyni Dr. Benjamin Spockot, akinek 1946-os könyve forradalmi hatású volt. Dr. Spock a Yale Egyetem történelem és irodalom szakos hallgatójaként kezdett evezni, és igen jó is volt benne: nyolcasával kivívta az olimpiai kvalifikációt a párizsi (1924) játékokra, és aranyérmet is szerzett!

Dr. Spock babagondozási alapkönyvénél csak a Bibliából adtak el többet, így ő az az olimpiai bajnok, akinek sportpályafutását meglehetősen kevesen emlegetik… Pedig az is megsüvegelendő!