A hit erejével - 75 éves a Nemzet Sportolója, Balczó András

Olyasvalakit köszöntünk, aki már sportpályafutása során legendává vált. Azt persze nehéz pontosan meghatározni, mikor lesz valakiből legenda; az talán könnyebben körülírható, hogy mitől. Különösen azoknak, akik látták versenyezni Balczó Andrást, és hallották megnyilatkozásait. Még talán a legendává lényegülés időpontja is behatárolható: 1969. szeptember 25-ét írtuk, Pesthidegkúton rendezték a budapesti világbajnokság futószámát. Több mint húszezer ember zarándokolt ki, hogy tanúja legyen Balczó ötödik egyéni vb-sikerének. Egy évvel voltunk túl a mexikói olimpián, ahová a szurkolók úgy engedték ki Bandit, hogy végre egyéniben is aranyérmet nyer. A svéd Björn Ferm megelőzte, rá egy évre következett a budapesti vb, ahol szokás szerint a futásban kellett ledolgoznia hátrányát, szokás szerint szovjet öttusázóval és már-már szokás szerint Borisz Onyiscsenkóval szemben.

S nehogy elfelejtsem: a csapatgyőzelemért is menni kellett – szokás szerint a szovjetek ellen. Talán nem csoda, hogy Balczó, noha remek futó volt, sokáig tartott az ötödik tusától, mert – ahogyan Dávid Sándor róla szóló könyvében fogalmazott – mindig attól félt, hogy rosszul osztja be az erejét, és úgy veszít, hogy nem futja ki magát teljesen, „van még bennem egy mákszemnyi tartalék". Ugyanakkor az évek során kiérlelődött Balczó ars poeticája: nem azzal kell odaállni a verseny rajtjához, hogy győzzön az ember, hanem úgy, hogy a maximumot nyújtsa. Úgy készüljön a versenyre, hogy utána ne lehessen lelkiismeret-furdalása. Mert akkor a vereséget is el lehet viselni azzal, hogy ő mindent megtett, nyugodt lehet a lelke. Hidegkúton győznie kellett, ez repítette a cél felé. A szükséges 26 helyett 40 másodpercet vert Onyiscsenkóra.

Felbolydult méhkas volt a hegyoldal, Balczó szinte légies, ugyanakkor energikus futással érkezett a célba. Ha nem is volt titok, kevesen tudták, a sikerhez olykor elképesztő távú és intenzitású futóedzéseket végzett. Ám ahhoz, hogy ilyen irdatlan terhelést vállaljon, erős hit kellett. Minden egyes edzéséhez hitvallása adott impulzust: nem a siker a fontos, hanem az ahhoz vezető út. Az oda vezető utat pedig csak kételkedés nélküli hittel lehetett megtenni.

De vajon mi váltotta ki a szurkolókban az eufóriát? Miért drukkolt neki egy egész ország három évvel később is, hogy 1972-ben, Münchenben olimpiai bajnok legyen? Miért történhetett meg – teszi fel a kérdést N. Pál József irodalomtörténész a sportoló hatvanadik születésnapjára a Hitel folyóiratban megjelenő esszéjében –, hogy az 1991-ben megalakult magyar sport halhatatlanjainak klubjába a hétszeres olimpiai bajnok Gerevich Aladárt, továbbá Papp Lászlót és Puskás Ferencet is megelőzve a legtöbb szavazattal választották?

A válasz pontosan megadható. Az emberek azt fedezték fel benne, amit magukban kerestek. Olyanok akartak lenni, mint ő, akik pedig nem, azok is szimpatizáltak vele. Balczó András pályafutása a Kádár-rendszer idejére esett, a forradalom utáni megtorlás időszakától puha diktatúrába oldódásig . Ezt pedig mindenki tudta – ha nem is beszélt róla. Maga Balczó a Küldetés című filmben úgy fogalmazott: „1956-ban nem csak annyi történt, hogy leérettségiztünk."

Balczó példája azt sugallta, az uniformizált rendszerben is van lehetőség az önmegvalósításra, addig persze, amíg azt be lehet tuszkolni egy adott közösség keretei közé. És egészen addig, amíg nem derül ki, hogy a sikerhez vezető út megtételéhez szükséges belső erőt nem a rezsim alapjául szolgáló materialista világnézetből, hanem a hitből meríti valaki. Nem elsősorban politikailag volt ellenzéki, hanem morális értelemben. Amihez abban a korban bátorság kellett, s ezt tisztelték benne az emberek. Volt a tiszteletben és megbecsülésben persze formális ellenzékiség is, elvégre ritka kivételtől eltekintve a szovjeteket – a „ruszkikat" – kellett legyőzni.

S hát ahogyan Balczó futni tudott, abban mindig benne volt, hogy a mi csapatunk legyőzi az övékét. Pedig Bandi nem (csak) ezért adott bele apait-anyait: nehezen viselte volna, ha mákszemnyi tartalék marad benne. Az átlagember a hőst látta benne, azt a hőst, akivé időnként maga is szeretett volna a szürke hétköznapok után a dicsfényben átlényegülni, de ahhoz már nem volt kitartása, ereje, hogy az átlényegüléshez ne csupán egy-egy verseny erejéig bújjon az imádott sportoló bőrébe. Mert az átalakulás nem behatárolható egy-egy verseny – öttusa esetében öt nap – intervallumára, hanem a hétköznapokon nem dicsfényben, hanem ellenszélben kell megharcolni érte. Ugyanakkor ezek az öt napok – s úgy általában a magyar sport ünnepnapjai – fel-felélesztették az emberekben a reményt.

S hogy miért nem sikerülhetett az átlényegülés? Balczóval szólva adható meg a válasz: „Ha valaki azt képzeli, hogy Isten nélkül is meg tudja oldani az életét, hogy a céljai elérése majd boldogítja, nagyot téved. A boldogság nem függ a sikerességtől."

Kósa Ferenc 1977-ben bemutatott, a már nem élsportoló Balczóról szóló Küldetés című filmje pedig szembesített, mintegy 90 perces lelkiismeret-vizsgálatot tartott, hogy aztán a moziban tapsoló néző – N. Pál József megfogalmazásában – hazatérve ott és úgy folytassa boldogsága keresését, ahol és ahogyan abbahagyta. Illyés Gyula Naplójában így írt a film kapcsán: „A mellőzött érdem beszél a közösségről, hitelesen. Aztán – éppígy – a vallás erkölcséről; a béketűrésről, tiszta egyenes beszéd; fölháborító a közöny, az érdem lebecsülése."

A filmet néhány hónap után betiltották – levették a programról –, Aczél György, a kor főideológusa a támogatott, tűrt, tiltott kategóriák közül az utóbbiba sorolta a filmet, sőt a magyar sport első emberét, Buda Istvánt is utasította, hogy Balczó az öttusázóknál nem kerülhet pozícióba. Ez persze egyet jelentett azzal, hogy másutt se. De azt senki sem tudta megakadályozni, hogy a Küldetés című film az életben meghozza számára a küldetést: napjainkig majd' háromezer közönségtalálkozón vett részt. A megszerzett bizonyosság birtokában beszélget olyanokkal is, akik az úton nem jutottak el odáig, mint ő. Vagy azért, mert esetleg kételkednek, vagy mert egy-egy stációnál erőt gyűjtenek a folytatáshoz. Biztatásul mondta, mondja mindenkinek – ahogyan Varga Zoltán Valahogy mindig félúton című önéletrajzának előszavában –, „aki éhezi és szomjazza az igazságot, és nem akarja a lelkét áruba bocsátani: erős torony az Úr neve, odafut az igaz, és védelmet talál."

Önmagának pedig nyugodt szívvel elmondhatja, hogy futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.