Hallani a morajlást – szurkolói pillanatok Gera Zoltánnal

– Kinek szurkolt a kamasz Gera Zoli?
– Mégis, kinek? A Pécsnek, még szép. Édesapámmal jártunk ki a mecseki meccsekre, ott nevelkedtem, az volt közel, a PMFC volt gyerekkorom legjobb csapata.

– Volt kedvence?
– Persze, Lehota Pityu! Magas, szőke center, és ha nem is volt labdazsonglőr, rengeteget harcolt, küzdött a védőkkel, kedveltem az akaratosságát. Azért a technikás futball állt hozzám közelebb, Czéh László vagy Megyeri Károly igazi penge volt. Akkor még nem tudtam, hogy miként Czéh Laci, én is játszhatok majd Pécsen és a Ferencvárosban is egyszer.

– Milyen szurkoló volt?
– Mint a többiek. Álltunk a srácokkal a B-középben, kiabáltunk, a pécsi góloknál felmásztam a kerítésre – de igazából elvegyültem a fiúk között. Nem voltam az a rajongó típus. Nem gyűjtöttem autogramot a játékosoktól, nem volt eredeti mezem – talán akkor még nem is lehetett kapni ilyesmit –, sálam, zászlóm sem nagyon, nekem elég volt, hogy kimegyek a meccsre, kiabálok, utána pedig hazasétálok.

– Mikor érezte először a kerítés másik oldalán, vagyis bent a pályán, hogy a szurkolók mekkora erőt adnak?
– Amikor 2000 nyarán a Fradiba jöttem, már az edzőmeccseken több ezren kint voltak, közvetlenül a pálya mellett, és ha csináltam egy cselt, azonnal reagáltak a drukkerek. Az ember azonnal hallja a morajlást, hogy tetszett, amit láttak, és egy idő után talán várták is, hogy valami trükkös húzással lepjem meg őket. A Fradi régi és új stadionjában is egészen közel voltak és vannak a szurkolók, vagyis minden pillanatban érezhető a jelenlétük.

– Mielőtt Angliába igazolt volna, az első és utolsó bajnoki évében is bajnoki címet ünnepelhetett – a ferencvárosi nézőkkel együtt.
– Mindkettő nagy élmény volt. 2001-ben Debrecenben játszottuk az utolsó mérkőzést, rengeteg fradista kísért el bennünket. Hazafelé sok helyen megálltunk, mintha az egész ország a csapatunkat ünnepelte volna, éjjel pedig a Fradi-stadion parkolójában felállított színpadon folytatódott a fieszta, ott vártak bennünket a szurkolók. 2004-ben is a Lokival játszottunk, akkor otthon, de nem mi voltunk az esélyesek, a harmadik helyről vártuk az utolsó fordulót – mégis miénk lett az aranyérem. Tele volt a stadion, helikopter hozta a bajnoki serleget, a kezdőkörben vettük át az aranyérmeket, hihetetlen, felejthetetlen élmény volt az az este is. Főleg azért, mert együtt ünnepelhettünk szurkolóinkkal, és azt nagyon jó volt átélni.

– Sokat hallani az angol futballszurkolókról. Mit tapasztalt, milyenek?
– Elképesztőek! Rengeteg szeretetet kaptam Fradi-játékosként, de valami egészen különleges, amit odakint átélhettem. Minden labdaérintés után zúg a tömeg, a nevemet kiabálták, szóval nehezen leírható, ami ott körülveszi a futballt, a labdarúgókat. Amúgy pedig itthon is hasonló feladatok vannak a pályán kívül, mint odakint: jótékony célú eseményekre járunk, kórházakat keresünk fel, iskolákban népszerűsítjük a futballt, a klubunkat, így a hétköznapokon is találkozhatunk a szurkolók, főleg a gyerekek szeretetével.

– Szurkol-e, akinek ennyien szurkolnak?
– Igen, de kedvenc csapatom nincs. Amikor a brazil Ronaldo játszott, őt figyeltem, nagyon szerettem a játékát, miatta szurkoltam az Internek, a Real Madridnak. Ma már inkább a volt klubjaimat figyelem, a West Bromwich és a Fulham eredményeit, de más sportok is szóba jönnek. Az olimpia alatt drukkolok a magyar sportolóknak, szeretem a kézilabdát, az úszó vagy kajak Eb, -vébé idején is figyelemmel követem az eseményeket. A Bajnokok Ligáját is kedveltem mindig, ráadásul most az M4 Sport csatornán új szereppel ismerkedem: a tévéstúdióban nem elég „csak” nézni a meccseket, szakmailag értékeljük a látottakat, és nagyon élvezem a feladatot.

– Tíz éven át játszott Angliában, 2014-ben visszatért az Üllői útra, egy új arénába.
– Igen, ez más, mint a régi, de nagyon szeretem. Ragyogó az akusztika, rögtön úgy éreztem magam, mint a legjobb hangulatú külföldi stadionban. Közeli a kapcsolat a nézőkkel, nagyon szeretünk itt játszani!

A rovatot a Telekom támogatja