Többé nem válthatunk szót magyar olimpiai bajnok vasemberrel

Kedves Imre bátyám! Kicsit bűnösnek érzem magam. Bűnösnek, mert a hetvenötödik születésnapod alkalmával és – miután megkaptad a Prima Primissima-díjat – tavaly decemberben is megkérdeztem tőled, miként tervezel még ezen a világon, és most – miközben önkéntelenül is furdal a lelkiismeret – arra gondolok, ez az ártatlan kíváncsiskodás mintegy bevezette a vasárnap reggelt, amikor is átléptél a másik oldalra...

De hát nem bírtam ki, mert a hetvenedik születésnapodon köszöntve téged arról beszéltél huncutul mosolyogva, hogy még sokáig szeretnél élni, aztán a hetvenötödiken már kissé komoran elmerengve feleltél ugyanezekkel a szavakkal, legutóbb pedig a bűvös száz esztendőt rajzoltad fel szavaiddal (tényleg, hittél benne?) a hetedik emeleten, a fotelodban ülve – ami fontos: újra mosolyogva.

De nemhogy a százból, a nyolcvanból sem lesz már semmi, pedig amikor decemberben alászállt velem a lift a klinkertéglás toronyházban, amelyben 1968 óta laktál hű társaddal, feleségeddel, Irénkével, már azon morfondíroztam, miről is fogunk beszélgetni 2018 májusában. Most megadtad a választ, vagyis hogy inkább emlékezzek, és tudatosítsam magamban, a nagy súlyemelőtriász immár minden tagját – Földi Imre, Tóth Géza, Veres Győző – az anyagot, a nehézkedést nem ismerő oldalon kell keresni, és többé nem válthatunk szót magyar olimpiai bajnok vasemberrel, mert Moszkva bajnoka, Baczakó Péter már 2008-ban, fájdalmasan fiatalon itt hagyott minket.

De vissza az elejére...

Ha fel akarom magam menteni, könnyen találok másik bűnöst – a cigarettát. Nagyot néztem, amikor elárultad, hogy már nyolcévesen rágyújtottál, és csibukozó nagyapád engedte ezt a – fogalmazzunk így... – vagányságot. Az egy doboz cigidet mindig szigorúan beosztottad (sőt bevallottad, ha nem tizenkilenc, hanem jóval több szálat tartalmazna a csomag, az is elfogyna), ugyanakkor fegyelmezett állampolgárként minden esztendőben elmentél tüdőszűrésre... Előttem van barázdált arcod, ahogy pöfékelve figyelsz kifelé a konyhaablakon, majd a csap alá tartva sisteregve huny ki a csikk.

Meg ahogy a lehúzott ablakon kifigyelve büszkén feszítesz a 2012-ben vásárolt – ahogy te mondtad – 123 lovas Volkswagen Golfban, mert egyszerűen nem tudtál betelni vele és elődeivel. Három Wartburg, négy VW „Bogár" és három Golf gázpedálját nyomtad, és Irénke mintegy lerántotta rólad a leplet: ahogy kiszállsz a liftből, a garázs felé veszed az irányt, kocsi nélkül egy tapodtat sem mész sehova, ha fizikailag lehetséges volna, a hetedik emeletre is azzal gurulnál fel. Jót mosolyogtam a sztorin, amikor az 1968-as mexikói olimpiát követő fogadáson, a Parlament Vadász-termében megkocogtattad Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnökének vállát, hogy nagyon szeretnél hozzájutni egy Volkswagen „Bogárhoz". Lett is foganatja, nemsokára a K-vonalon értesítettek, hogy készíthetitek a pénzt.

A pénzt, amelyből olimpiai bajnokként, a Nemzet Sportolójaként, s decembertől Prima Primissima-díjasként már jutott elég, de te nem változtattál az életeden. Elnézést, hogy amikor interjút adtál, én mindig nógattalak, miért nem hagyod ott Irénkével a hetedik emeleti ötvenkét négyzetmétert, miért nem utaztok még idejében tarkára színezve öregkorotokat. De te nem kaptál az alkalmon, nem beszéltél álomnyaralásról (a sportpályafutásodhoz köthető hévízi emlékektől érzékenyültél el), és álmaid házát sem vázoltad fel (legfeljebb azt tartottad lehetségesnek, hogy közelebb költöztök Tatán élő Csilla lányotokhoz). Maradt a Tatabánya–Tata–Budapest életvonal, a csendes hétköznapok vásárlással, tévénézéssel, a gyógyszerek előírás szerinti beszedésével, és ha hívtak, azért felbukkantál a helyben vagy a fővárosban szervezett összejöveteleken.

Meg a kórházban. A nyáron súlyos gyomorvérzéssel kezeltek az intenzív osztályon. Irénke ki is borult, és aggodalommal telve magyarázta decemberi beszélgetésünkkor, hogy „mind a ketten olyan »bénák« vagyunk, nem szabad megöregedni. Ilyenkor van igazán szükség a társra, nem fiatalon". Most mit mondana? Most, hogy nincs társa... És Csilla? Sírt a Prima Primissima-díjkiosztón, te meg tettetve magadat azt válaszoltad nekem: sírt, sírt, de nem tudod, miért.

Most is sír.

Tényleg, tudod, hogy miért?