Schmitt Pál: Igyekszem magamat olimpikonhoz méltóan karbantartani

 

– A Magyar Olimpiai Bizottság múlt keddi tisztújító közgyűlésén levezető elnökként tevékenykedett, lelkiismeretesen végezte a feladatát, a rossz helyen parkoló autók rendszámát is bemondta, nem esett le az aranygyűrű az ujjáról. Láthatóan jól érezte magát ebben a közegben, mondhatjuk, hogy ez a természetes helye, az otthona?
– Huszonegy évig vezettem a MOB-ot, előtte hét évig voltam a főtitkára, ha valahol otthonosan érzem magam, akkor itt. Nem mondhattam nemet a levezető elnöki felkérésre, természetesen elvállaltam. Szívem szerint drukkoltam mindhárom jelöltnek, mindegyikükkel jó kapcsolatot ápolok, mint ahogy a többi olimpikonnal is. Úgy láttam, a MOB-tagok ezúttal a változásra szavaztak.

– S mit szól ahhoz, hogy újra korábbi vívó került az ötkarikás szervezet élére?
– Azt hiszem, ez inkább véletlen, a többi sportágból is akadnak rátermett vezetők, elég, ha például az elnökségi tagok névsorát végignézzük.

– Az előző elnöknek, Borkai Zsoltnak utólag a legtöbben a kapcsolatépítését, a stílusát kritizálták, nos, önnél ez mindig tökéletesen működött. Belülről fakadt, vagy „edzenie” kellett rá?
– Nem ösztönös, inkább tudatos viselkedésnek mondanám, hamar rájöttem, hogy semmi sem helyettesíti a személyes találkozást, s ezt sportvezetőként, valamint két országban négy-négy évig szolgáló nagykövetként is szorgalmasan gyakoroltam. Számomra nem fáradtság, hogy odafigyeljek az emberekre, akik bizalommal fordulnak hozzám, ez nyilván nyitottság, habitus kérdése. Vannak, akik nem szívesen tárulkoznak ki, én viszont államfőként is próbáltam megőrizni a közvetlenségemet, az „emberek elnöke” voltam. Sportvezetőként pedig jártam a versenyeket, a szövetségek eseményeit sportágtól függetlenül, sok sportolót és edzőt ismerek, s mindenkivel tegező viszonyban vagyok.

 

PÁRBAJTŐRARANYKOR, VILÁGSZINTŰ MEZŐNY

– Nem állíthatjuk, hogy szakbarbár, hiszen vívópályafutását követően megfordult a vendéglátásban az Astoria Szálló igazgatóhelyetteseként, vezetett sportlétesítményt, dolgozott „igazi” és sportdiplomataként, megmerítkezett a nagypolitikában. Honnan mit raktározott el magában?
– Egész életem során, a sportban és a munkában megtanultam, hogy az előttem lévő feladatot, amelyet a sors adott, meg kell oldani, s utána mindig újakat keresni. Legyen az érettségi, edzés, verseny, közszereplés, bármi, arra fel kell készülni, ez az ars poeticám. Húsz-harminc évesen nyilván nem terveztem, hogy egyszer az Európai Parlament alelnöke és köztársasági elnök leszek, mindig az vitt előre, hogy folyamatosan elégedetlen voltam magammal: a zongora- és nyelvtudásommal, a súlyommal, az edzésmunkámmal… Szerencsés voltam e magammal hozott ambícióval felvértezve, s például a megszerzett nyelvtudásnak sokat köszönhetek. Harmincnégy évvel ezelőtt gyakorlatilag azért lehettem a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja, mert beszéltem spanyolul. Juan Antonio Samaranch, a NOB elnöke 1983-ban itt járt Budapesten a tornász-világbajnokságon, amelyet a BS-ben rendeztek. Én fogadtam a Népstadion és Intézményei igazgatójaként, spanyolul társalogtam vele, s amikor NOB-beli elődöm, Csanádi Árpád fájóan fiatalon eltávozott közülünk, Samaranchnak eszébe jutott, hogy van itt egy olimpiai bajnok, aki tud spanyolul. Nagyon jó kapcsolatba kerültünk, s megszerette Magyarországot, amíg élt, minden évben ellátogatott ide. De hogy mást is mondjak, tizenhét évet töltöttem a vendéglátóiparban, ott tanultam meg az emberekkel való bánásmódot, azt, hogy a különböző országból, kultúrkörből jöttekkel különbözőképpen kell társalogni. A vendéglátás huszonnégy órás tevékenység, huszonnégy órás szolgálat, a jelmondata pedig az, hogy a ma el nem adott szoba soha többé nem értékesíthető. A szálloda modellezte az életet, minden megtörténhetett a születéstől a halálig. Jóban voltam mindenkivel, elmentem a cigányzenészek próbájára, vagy bementem a szakácsokhoz a hatvanfokos konyhába, s ők ezt jó néven vették.

– Sokan amolyan szürke eminenciásnak tartották az egykori korszakos párbajtőrcsapatban, később, erős politikai felhanggal még azt is megkérdőjelezték, hogy jelentősen hozzájárult a két olimpiai aranyéremhez, pedig csak fel kellett volna ütniük a jegyzőkönyveket… Milyen szerepet játszott abban a nagy generációban?
– Valóban az 1964 és 1976 közötti időszak számított a magyar párbajtőrvívás aranykorának, s összeállt az aranycsapat, amelybe nehezen lehetett bejutni, nagy teljesítményt kívánt. Jómagam három egyéni országos bajnokságot nyertem, amit nem adtak ingyen a világszintű hazai mezőnyben. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de nem volt mumusom, nem győztem le mindenkit, de nagyon nehezen tudtak megverni. A csapattársaim ezért átengedték nekem a kezdés felelősségét, és sokszor rám jött ki a befejezés is. Feltétlenül szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen társaságba kerültem, egységbe csiszolódtunk a kőkemény tatai edzőtáborok során. Sporttársaim közül Kulcsár Győzőről és Fenyvesi Csabáról egyaránt írtak könyvet, mindkettőben pozitívan emlékeznek meg rólam, s nekem az ő értékítéletük jelenti a legtöbbet. Egyébként a vívás – de mondhatom, minden sportág – igazi iskola az életre. Előtte öttusáztam, kézilabdáztam, atletizáltam, tizenhét évesen kötöttem ki e sportág mellett, mondhatni, egymásra találtunk. Technikailag kevesebbet tudtam a vetélytársaimnál, de gyorsabb és erősebb voltam, ezt kihasználva Szőcs Bertalan edzőmmel kidolgoztunk egy sikeres taktikát.

– Sajnos előfordul, hogy nagyszerű élsportolók aktív pályafutásuk befejezésével „civilként” nehezen boldogulnak, ön viszont legalább olyan sikeres lett a pástról lelépve, mint ott. Ez minek volt köszönhető?
– Szerencsére látni jó példákat, s abszolút helyénvalónak tartom, hogy akik sokat kaptak a sporttól, megpróbálnak valamit visszaszolgáltatni vezetőként. Én ebben különösen ambiciózus voltam, s egyben alázatos a sport iránt, nem véletlenül tölthettem be négy évig a NOB alelnöki pozícióját, vezethettem tizenhat évig környezetvédelmi és sportbizottságát, huszonegy évig a MOB-ot. Amikor nagykövetként Svájcban és Spanyolországban dolgoztam, vagy később Brüsszelben, akkor is próbáltam minden lehetőséget megragadni, hogy siessek haza valamilyen sporteseményre, közgyűlésre, versenyre, manapság pedig sajnos egyre több temetésen veszek részt.

– A legutóbbi a legendás súlyemelőé, Földi Imréé volt Tatabányán…
– Természetesen részt vettem Imre barátom búcsúztatásán, nem a sajtómegjelenés miatt, hanem belső késztetésből. Ott kell lenni, ha valaki elmegy közülünk.

– Földi Imre a Nemzet Sportolója volt, ki lesz majd az utódja? Ebben illetékes lehet, hiszen ön is e megtisztelő cím birtokosa.
– A kritériumok szerint olyan jöhet, aki nemcsak sportolóként, hanem edzőként, sportvezetőként is magas szintre jutott. Földi Imre például világklasszist nevelt a lányából, Kulcsár Győző egy pillanatra sem lépett le a pástról, s folyamatosan neveli a klasszisokat, méltán viseli a címet. Bárkit is javasolunk, nehéz dolgunk lesz, mert bőven van ki közül választani, annyi a kiváló és sikeres magyar sportember.

 

– Ha már a siker, a mondás szerint egy sikeres férfi mögött mindig ott áll egy nő, ön mögött ráadásul szintén egy volt élsportoló, a tornászként olimpiai ezüstérmes Makray Katalin.
– Így van, az életem során sok helyen segített a szerencse, így itt is. Idestova ötvenöt éve vagyunk együtt, s ötvenegy esztendeje házasok. Első látásra szerelem szövődött közöttünk, ő még nem volt húszéves, én éppen csak befejeztem az egyetemet. A tornából hozott fegyelme, pontossága sokat segített abban, hogy a szerteágazó feladataimat el tudjam látni. Túl vagyunk az aranylakodalmon, s egyre jobban felismerjük, a család a legfontosabb kapocs, ami összekötheti az embereket.

– És az egykor népszerű Tévétorna a három lányát is közismertté tette, az irodája falán pedig egy gyermekrajz, az egyik unokája „stilizált” olimpiai öt karikája jelzi a szoros kötődést.
– Bizony, három gyermek és hat unoka nagyszerű lehetőséget ad a szeretetre, a szolidaritásra, a nevelésre, a példamutatásra. A famíliát Katica fogja össze, de emellett ő is bőven ellát a családon és a sporton túli társadalmi feladatokat. Legutóbb egy héten belül Debrecenben járt egy katonai iskola díjátadóján, illetve Miskolcon a kétszáz éve született Kossuth Zsuzsanna szobrának avatásán, rendszeresen részt vesz jótékonysági eseményeken, s a határon túli magyarok rendezvényein.

 

NEMCSAK ADOK, HANEM KAPOK IS VAN

– A hetvenötödik születésnapi interjú nyilván egy életpálya sikereiről, eredményeiről kell hogy szóljon, de talán belefér, ha megkérdem, hogyan élte meg az esetleges kudarcokat, buktatókat, a budapesti főpolgármesteri vagy a NOB-elnökválasztást, illetve a távozást a köztársasági elnöki posztról?
– Mindenkinek sikerek és balsikerek szegélyezik az útját, s a sport megtanított a kettőt kellő áldozattal elviselni: szerénynek maradni a győztes meccs után, s belátni, ha az ellenfél jobb volt. Mindez természetesen vonatkozik az élet más területeire is. Hogy egy példát mondjak, hatvanéves koromig, 2002-ig nem voltak politikai ambícióim – az elnökiről nem is beszélve –, ekkor azonban meghatározó jobboldali értelmiségiek felkérésére elvállaltam a főpolgármesteri jelölést. Fogalmazzunk úgy, hogy az ezüstéremig jutottam, amit nem vereségként éltem meg, hanem az akkori politikai realitásnak tudtam be. A köztársasági elnöki pálya is jól lecke volt a számomra, kiderült, ha az ember a legmagasabb szinten beszáll a politikába, akkor nemcsak adok, hanem kapok is van. Azt kell mondanom, hogy nemtelen politikai támadásnak lettem kitéve, valakik előhozták a húsz évvel azelőtti TF kisdoktori dolgozatomat, mondván, túl sokat idéztem, kevés volt a saját írott anyag. Hiába vettem elő a TF akkori szabályzatát, tüntettem fel az összes forrást, megpróbálták rám sütni a plágium bélyegét. Tiszta a lelkiismeretem, s később az egyetem vizsgálóbizottsága is megállapította, hogy nem követtem el semmit. Az akkori, öt évvel ezelőtti ellenzék tagjainak mégis elég volt ez, hogy rám szálljanak, s megpróbálják ellehetetleníteni az elnöki munkámat. Ekkor úgy döntöttem, hogy a béke és a nyugalom kedvéért inkább felajánlom a lemondásomat. Ezt a pillanatot ma sem tartom kudarcnak, mint mondtam, a lelkiismeretem tiszta, volt államfőként kapok bőven feladatokat, s a NOB-nak változatlanul megbecsült tagja vagyok.

– Autentikusabb személytől nehezen kérdezhetnénk meg: merre kellene haladnia a csökkentett hatáskörű MOB-nak, a rendezési pályázatokat nehezen „kezelő” NOB-nak, az egész olimpiai mozgalomnak?
– Itthon sok változás történt, a legfontosabb az, hogy a kormány hét évvel ezelőtt kiemelt stratégiai ágazatnak minősítette a sportot, pénzt, paripát, fegyvert nem sajnálva, megfelelő forrásokat biztosítva. Akkor a MOB-ra ruházta a teljes sporttámogatást, a finanszírozást, sajnálatos, hogy nem tudott élni a lehetőséggel, s nemrég a köztestületek kiváltak belőle. Mégsem lehet mondani, hogy az idén százhuszonkét éves szervezet kiüresedett volna, hiszen mindig is voltak és maradtak feladatai a sport, az ifjúság nevelése, a hagyományok ápolása terén, a tudománnyal és a politikával való együttműködésben, a doppingellenes küzdelemben. Hozzáállás kérdése, hogy az új és ambiciózus fiatal vezető, Kulcsár Krisztián hogyan tudja megvalósítani a terveit. A legfontosabb, hogy mindenki büszke lehessen arra, ha a névjegyére az van ráírva: MOB-tag. Ami a NOB-ot illeti, ott is sok változás történt, elfogadtunk egy hosszú távú fejlesztési struktúrát, az Agenda 2020-at, ami nemcsak a rendezésre, hanem a sport tisztaságára, az olimpiai eszme ápolására, a szolidaritásra is vonatkozik. Hatalmas kihívás a sportba áramló óriási pénz tisztességes kezelése, a transzparens gazdálkodás, a zéró tolerancia megvalósítása a dopping és a manipuláció terén. Nehezen feloldható dilemma, hogy az olimpiai mozgalom továbbra is univerzális maradjon és a világ legtöbb országát befogadja, miközben maga a nagy viadal a legmagasabb színvonalat biztosítsa. Az olimpiának nincsen alternatívája, ahogy az alapító Pierre de Coubertin fogalmazta meg: „Az olimpiai játékok lehet a világ békéjének utolsó kikötője.” Annyi feszültséggóc létezik a világon, remélem, legközelebb Pjongcsangban demonstrálhatunk a Koreai-félsziget békéje és biztonsága mellett.

– Mit gondol, Budapest miért „bukta el” még a döntés előtt a 2024-es nyári olimpiai rendezést?
– A pályázat védnöki testületének elnökeként maga a tény, hogy Budapest pályázott a házigazdaságra, boldogsággal és nagy bizakodással töltött el. Olvasva a megvalósíthatósági tanulmányt és a részletes terveket, hittem, hogy képesek vagyunk megcsinálni a feladatot. Az elején még megvolt a társadalmi közmegegyezés is, s miután Hamburg és Róma kiesett, nem éreztem magunkat outsidernek Los Angeles és Párizs mellett, a prezentációink nagy elismerést és sikert arattak. Nagyon sajnálom, hogy az álom politikai támadás áldozatává vált. Talán erősíteni kellett volna a társadalmi párbeszédet, jobban érvelni a rendezés mellett különböző fórumokon, mindenesetre a politikai oldalról indult folyamat végén a végső döntést, a visszalépést helyesnek tartom. Most az a fő kérdés, hogy a hazai rendezés teljesen lekerül-e a napirendről, hiszen 2024-et és 2028-at előbb-utóbb vagy éppen egyszerre kiadják, s majd Afrikának is oda kell ítélni a rendezést, talán 2032-re, a következő elérhető időpont pedig akkor 2036, ami már teljesen más folyamat lenne. Annak viszont örülök, hogy a Kemény Ferenc Program alapján megvalósulnak az eredeti terveknek megfelelő sportfejlesztések.

 

TESTBEN ÉS LÉLEKBEN KARBANTARTJA MAGÁT

– Elmondta, merre mehet tovább a MOB és NOB, de merre megy tovább a születésnapos Schmitt Pál?
– Ez a hetvenöt év jó alkalom bizonyos összegzésekre, mint ahogy mi is tesszük ebben a cikkben. Ám nemcsak a múlttal, az emlékeimmel akarok foglalkozni, hiszen a mai napig szívesen vállalok feladatokat a MOB-ban, a NOB-ban, volt köztársasági elnökként. Igyekszem magamat olimpikonhoz méltóan karbantartani testben és lélekben egyaránt: úszom, súlyzózom, elkezdtem megint görögül tanulni, s rabul ejtett egy új hangszer, a tárogató. Nem hagyok elmúlni egyetlen napot sem úgy, hogy valamit ne tegyek a saját fejlődésem érdekében.

– Hol és hogyan ünnepel?
– Egyrészt természetesen családi körben, másrészt pénteken a MOB új vezetősége szervezett egy születésnapi köszöntést, amelyen a nyolcvanéves Rejtő Ildikó volt a másik ünnepelt. Sok sportoló barátom eljött, s már mondtam, az ő társaságukban érzem magam igazán jól, igazán otthon.