Támpont – Ballai Attila publicisztikája

Véleményünk mindig is volt. Csak eddig nem feltétlenül, nem minden esetben mondtuk el, írtuk meg. Illetve a szomszédos, szélső hasábon a pillanatnyi aktualitásokról, örömökről, keservekről napról napra közlünk egy erősen behatárolt terjedelmű publicisztikát, afféle szerkesztőségi álláspontot, vezércikket. A sport azonban nemcsak napi aktualitásokat szül, hanem korszakos hőstetteket, bukásokat is, máskor vitákat és viszályokat gerjeszt. És nemcsak közösen kiérlelt szerkesztőségi álláspontok léteznek, hanem egyedi elmék, lelkek is.

Nem voltunk, nem vagyunk, nem is lehetünk az egyetlen és osztatlan, objektív igazság birtokában. Már csak azért sem, mert a sportban – nem lévén egzakt tudomány – ez a kategória alig ismert. Számos kérdésben még lapunk munkatársai is annyi nézetet vallanak, ahányan vannak, így ezekben az ügyekben végképp nem tarthatunk, nem tartunk igényt általános egyetértésre. Nem is keressük mindenáron, ezért ha úgy ítéljük meg, hogy a jó harcol a rosszal, a helyes ütközik a helytelennel, nem engedjük meg magunknak a semlegesség langyos luxusát.

Mindeme megfontolásokból úgy határoztunk, hogy 2017. június 1-jétől kiteljesítjük a Nemzeti Sport publicisztikai rovatát. Az eddiginél lényegesen nagyobb terjedelemben, kitüntetett helyen, az NS 2. oldalán adjuk közre az általunk felkért külsős szerzők és lapunk munkatársainak véleménycikkeit. A mai, „nulladik felütés” után holnaptól a hét minden napján e hasábokon jelentkezik az Alapvonal. A rovatcím nem témaválasztást, sokkal inkább stílust, (sport)világlátást jelöl.

Természetesen kitüntetett helyet kap nálunk is a labdarúgás. Azaz manapság már ez sem természetes.

Nagyapáink még rajongtak érte, „focialista” ország voltunk, apáink egyre gyakrabban már viszonzatlan szerelemmel gyűlölték a magyar futballt, az utódok egy részében pedig nem maradt más, mint a gyűlölet a szeretet írmagja nélkül. Ha ezzel nem is érthetünk egyet, igyekszünk értelmezni, megértetni, miként alakulhatott így. Talán azért, mert az elmúlt évszázad tíz-tizenöt uralkodó futballnemzete közül csak a miénk süllyedt vissza a középszerbe, így önmagában nem is az egykori magasság, nem is a mélység fáj, hanem e kettő kontrasztja. Ez persze csak egy magyarázat, de rovatunkban keressük a többit is, és az ellentétek, görcsök feloldására is törekszünk. Annál is inkább, mert a tavalyi Európa-bajnokság eufóriája pontosan megmutatta, hogy a parázs akár három évtizeden át, több rádobott földréteg alatt sem huny ki, egy tiszta légáramlat mindent újra lángra lobbanthat. Ha a budapesti olimpiáról már nem is ábrándozhatunk, néhány földközeli elemzést mindenképpen megér, miért nem a célban dőlt el ez a verseny, miért léptünk vissza már a rajt előtt. Nemcsak ebben a kérdésben, egyébként is könnyebb és sokak szemében hálásabb lenne a feladatunk, ha rendre beérnénk a nemekkel, igenek nélkül, de a minden tagadására csupán politikai mozgalom építhető, sport nem. Ahogyan egyéb írásainkban, e rovatunkban is sportbarátok és hivatásos szurkolók maradunk, de elvtelen rajongók, bratyizók nem.

Számos gondolatot, írást szentelünk majd a harmadik évezred versenysportja két mételyének, a doppingnak és a fogadási csalásnak. Nem elfogadva a legegyszerűbb és leghatásosabb, kategorikus ítélkezést: örökre eltiltandó, megátalkodott gazember, aki erre vagy arra vetemedik. Mert vajon mit tett volna a mára egészen elfeledett „költőcske”, Szabolcska Mihály, ha néhány pirula rendszeres elfogyasztása árán Ady Endre válhatott volna belőle? Hát a széklábfaragó mester nem esne kísértésbe, ha tudná, hogy némi, meg nem megengedett, de valószínűleg titokban tartható segítséggel Dávid szobrának megformázására is képes lenne? No és áttérve az eredmények feketepiacára, ott pedig saját portánk előtt söpörve, ha mondjuk mi, újságírók jól jövedelmező fogadásokat köthetnénk rá, hogy holnapi cikkünkben hány kérdőjel szerepel majd, biztosan mindenki megmaradna patyolattisztának? A fekete és a fehér hősöket ezért inkább meghagyjuk Jókainak.

A modern élsportba, mint a szórakoztatóipar húzóágazatába áramló temérdek pénz élteti az emberfeletti teljesítményeket, de mennyire törvényszerű, hogy a különleges lehetőség egyeseknél „emberalatti” reakciókat szül? Az a keserves valóság, hogy ép ésszel és morállal már-már elviselhetetlen az a teher, amelyet a bajnokok, a bálványok hordoznak? Vagy annak az amerikai hokiedzőnek adjunk igazat, aki az ezt firtató kérdésre kivágta: a testvérét annak idején, még innen a húszon, elvitték Vietnamba, a háborúba, az ismeretlenbe, a halálos veszedelembe, nos, az teher volt, jégkorongozni viszont nem az.

Efféle gondolatok foglalkoztatnak, és ez még csak az én agyam. A munkatársaimé bizonyára egészen másfelé, más srófra jár. Az egyik szerint valamirevaló férfiember még mindig kizárólag lábbal nyúl a labdához, a másik állítja, épp ez a megrögzöttség vágja agyon a magyar sportot; ez a technikai sportokra esküszik, azt fullasztja bármilyen benzingőz; emez azt vallja, szégyen, hogy nincs egy normális nemzeti stadionunk, amaz bizonygatja, nincs a focipályánál immobilabb és gyorsabban amortizálódó állótőke.

Így vagy úgy, de többtucatnyian készülünk arra, hogy tartalommal töltsük meg ezt az új formát, a Nemzeti Sport publicisztikai rovatát.

Nem lesz mindig igazunk, nyilván nem fog mindenkinek tetszeni, amit írunk. Olykor már olvasás előtt vagy helyett is megkapjuk a ledorongoló kritikát. Ebben a végletekig polarizálódott hazai közéletben nem lehetnek illúzióink, szándékos félreértések, félreértelmezések, csúsztatások ellen pedig nem hadakozunk. Eddig sem tettük, ezután sincs miért. Mégsem kérdés számunkra, hogy ma jó irányba lépünk, méghozzá nagyot. Ha valamely „terméknek” megszűnt a monopóliuma, az információé feltétlenül. Mindenki gyártja, mindenki fogyasztja. A világháló névtelen, arctalan használóitól kezdve azokig, akik évtizedekkel ezelőtt, még a nyomdagépek, a lapzárta előtt kezeslábasban rohangászó betűszedő szakik időszakában választották ezt élethivatásul. Nem tehetjük meg, hogy éppen mi állunk le a termeléssel, és nem érhetjük be tények előállításával, közlésével. Különösen nem a sportban. Mert más tekintetben is sajátos műfaj ez: a közélet különféle terepei között csupán itt számít sikknek, erénynek, elfogulatlanságnak a kívülállás, a tájékozatlanság.

Laikusnak eszébe nem jutna elemzést rittyenteni a harangöntésről vagy az egofuturista költészetről, a vasággyal negyvenkilós, szódásüveg talpú szemüvege mögül a világra kandikáló okostojás azonban nagy biztonsággal árazza be riói olimpiai aranyainkat. Mondhatnám most, szeretnénk képezni, de nem határoznánk meg sem magunkat, nemzetközi és a magyar sportot. ellenpont helyett maradjunk támpontnál. Holnaptól minderre fogunk. Ez volt a kezdőrúgás vagy kezdődobás –, ami meccs legizgalmasabb pillanata, de reményeink szerint hamarosan jönnek a gólok pedig beesne egy-egy előre sajnáljuk.

Mi is a magyar sportból, mai magyar valóságból vétettünk.