Kegyetlen távirat

Tavaly ősszel a Dank! Merci! Gracias! gálaesten régi tartozást kiegyenlítve köszönetet mondtak azoknak a holland, spanyol és svájci sportolóknak, akik 1956-ban kénytelenek voltak feláldozni pályafutásuk nagy esélyét, nem indulhattak a melbourne-i olimpián, miután országuk a magyarországi szovjet katonai beavatkozás elleni tiltakozásképpen bojkottálta az eseményt.

A programot szervező és a kezdeményezés mögött álló Philidor Intézet könyvet készül megjelentetni a témában, az alábbiakban ennek részletét olvashatják átszerkesztett formában. A bojkott történetének megrázó drámája volt, amikor az Ausztráliába kiutaztatott holland atléták száraz és érzéketlen táviratot kaptak az odahaza hozott döntésről: pakoljanak össze, még a megnyitó előtt szálljanak repülőgépre, és térjenek haza.

Éppen a reggeliző asztalnál, a melbourne-i olimpiai faluban ültek az atléták, amikor Wim van Zijll, az Ausztráliába előreküldött holland atlétikai csapat vezetője üzenetet kapott Amszterdamból. Az Andere tijden (Más idők) című, 2000-ben készült dokumentumfilmben így emlékszik a felkavaró percekre: „Borzalmas távirat volt. Miközben vittem a levelet a sportolókhoz, mintha ólomból lett volna a lábam, nehezen vettem erőt magamon, hogy felolvassam nekik.”

A feladatot azonban muszáj volt teljesítenie. A holland földről október 28-án útra kelő, az olimpiai rajtra lelkiismeretesen készülő sportolókat arculcsapásként érte a hír, a nyers és érzéketlen tálalást pedig súlyos sértésnek vették.

„A Holland Olimpiai Bizottság rendkívüli közgyűlése határozatot hozott a holland olimpiai részvétel visszamondásáról Magyarország miatt STOP Mindenki hagyja el az olimpiai falut STOP Keressenek másik szállást STOP Öltözzenek civil ruhába vegyék le a kitűzőjüket STOP További értesítésért várják meg Paulen november 11-i érkezését a KL 845-ös járattal STOP Töröljenek minden szállásfoglalást de vegyenek ki szobát a Hotel Windsorban Paulennek és Quarlesnek november 15-ig STOP Sajnáljuk, kitartást STOP.”

Több mint négy és fél évtizeddel később, az említett dokumentumfilmben Klaus van den Houten, a NOC gazdasági vezetője, a távirat feladója súlyos hibának nevezte durvaságát: „Barátságosabban, emberségesebben kellett volna fogalmaznom. Belátom, ilyet sportolókkal nem szabad megtenni.”

Nehéz szavakkal megragadni azt az értetlenséget, tehetetlenséget, amely úrrá lett a bojkott hírétől lesújtott társaságon. Bár a magyarországi forradalomról lehetett tudomásuk – már csak azért is, mert kiutazásukkor már öt napja tartott –, az eseményektől tizenötezer kilométerre nem kaptak friss és pontos tájékoztatást a fejleményekről, arról meg végképp nem volt tapasztalatuk, mennyire kizökkent a hollandiai közhangulat november 4-e után.

Az ausztráliai emigráns hollandok körében sem vetődött fel a tiltakozás gondolata, áldozatkészen, idejüket, pénzüket nem kímélve segítették élelemmel vagy más eszközzel honfitársaik készülését az olimpiai faluban. Eef Kamerbeek tízpróbázó évtizedekkel később így emlékezett a történtekre: „Magáról a felkelésről semmit sem tudtunk. Már Ausztráliában voltunk, el sem tudtuk képzelni, hogy így felbolydult a helyzet Magyarországon, és ebből fakadóan azt sem, milyen indulatokat kavart ez Hollandiában. Semmit sem értettünk az egészből. Pedig a kint élő hollandok már mindent megszerveztek. Némelyek az úszók kíséretét vállalták, mások minket, atlétákat szállítottak volna autóval a helyszínek között. Sokan közülük hetekre szabaddá tették magukat, félretéve egyéb munkáikat, csak azért, hogy a mi segítségünkre lehessenek. A csapat bolondjainak éreztük magunkat. Sportolók voltunk, szemünkben a sport a politika előtt állt.”

Visszaemlékezésében hangsúlyozta Van Zijll, mennyire jó benyomást tett a holland előcsapat az olimpia szervezőire, a barátságos kapcsolatot elősegítették a kiosztott ajándékok, a szivarok, az italok, az olimpiai nyakkendők. Nem véletlen, hogy a helyi The Sun napilap beszámolója szerint Sir William Bridgeford, az olimpia szervezőbizottságának ügyvezetője az előírásokat semmibe véve felajánlotta, maradjanak a „hontalanná” lett holland atléták az olimpiai faluban, ameddig csak szeretnének.

November 9-én a négy atléta, Kamerbeek, Henk Visser, Dini Hobers és Puck van Duyne-Brouwer átköltözött az olimpiai faluból Melbourne legrégebbi szállodájába, a Victoria Coffee Palace-ba. Írásában a nyomott hangulatra is kitér a delegációvezető. „Valamennyi holland érintett közül talán az atléták keserűsége volt a legnagyobb. Nyomasztó hangulat telepedett rájuk, miután közöltem velük a NOC döntését azon a szomorú napon, és késő délután kénytelenek voltak újságírók, fotósok jelenlétében elhagyni az olimpiai falut.”

A 22 éves Eef Kamerbeek azonban nem nyugodott bele abba, hogy a NOC határozata miatt visszautazzon Hollandiába. Ha már kijutott, szeretett volna legalább nézőként a játékok helyszínén maradni. Édesanyjától táviratban kért segítséget kinttartózkodása meghosszabbításához, november 17-én már a kedvező válasszal a kezében ült le a reggelihez, és közölte a holland csapat többi tagjával, hogy marad. Noha szándékától Jo Grootewal edző mellett Van Zijll és az időközben Melbourne-be érkező Ad Paulen is igyekezett eltéríteni, próbálkozásuk hiábavalónak bizonyult. A kérdéssel kapcsolatban egyenesen a NOC elnöke, Linthorst Homan küldött határozott hangvételű táviratot: „Kamerbeek hosszabb tartózkodását nem támogatom STOP Amennyiben nyomatékos elvi alapon álló döntésünk ellenére marad a repülőjegyét vissza kell vonni STOP Számítok arra hogy meggyőzésük célt ér és erre nem kerül sor STOP”.

Sor került. A holland delegáció Kamerbeek nélkül indult haza november 17-én, a sportoló egy helyi holland emigránsnál kapott szállást. Közben a hátországban rossz visszhangot keltett a versenyző különcködése. Jellemző H. W. Dullemand úr NOC-nak címzett, felháborodott levele: „Hatalmas ellenérzéssel fogadtam a hírt, hogy a Melbourne-ben lévő atléták egyike nem kíván hazatérni a holland csapattal, helyette nézőként kint akar maradni az olimpiai játékokon. Feltételezem, a NOC képviselői mindent megtettek, hogy a sportolót rávegyék a visszatérésre. Ha ez mégsem sikerült, a fiatalember egészségtelen jellemének bizonyítéka, viselkedése különösen rossz benyomást tesz a holland népre.”

Aztán váratlan fordulatot vettek az események, Kamerbeek ugyanis újabb táviratot kapott, amelyből kiderült, édesanyja megbetegedett. Gyanakvóvá tette az üzenet, a helyzetet azonban kénytelen volt elfogadni, nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen körülmények között nem folytathatja rendhagyó nyaralását. Érzéseiről a De Telegraaf napilapnak nyilatkozott: „Nem hiszem el a történetet. Meg vagyok győződve arról, hogy csupán a NOC újabb trükkjével állok szemben, haza akarnak csalogatni. Ha valóban gyengélkedik is édesanyám, bizonyára az olimpiai bizottság nyomása, fenyegető stílusa törte le. Így már természetesen haza kell térnem, de nyomatékosan hangsúlyozom, nem a NOC kérésére, hanem a szülői kívánságra teszem.”

Utóbb kiderült, édesanyja betegsége nem súlyos, ám addigra késő volt, Kamerbeek november 22-én, az olimpia nyitó napján útra kelt Hollandia felé. Drámaibb körülmények között nem is indulhatott volna el, torokszorító élményekkel távozott Ausztráliából. „A repülőtéren láttam Erzsébet brit királynő férjét, Fülöp herceget, aki az olimpiai játékok megnyitására érkezett Melbourne-be. Miközben a levegőbe emelkedett a repülőgépem, az ablakból észrevettem az Olimpiai Stadiont, amelyben éppen kezdetét vette az ünnepség.”

Hasonló érzelmi hullámokat kavart a 26 éves futónő, Puck van Duyne-Brouwer reakciója. Az 1952-es helsinki olimpia 200 méteres futószámának ezüstérmese a melbourne-i játékok évében 100 méteren megdöntötte Hollandia nyolcéves csúcsát, fényes reményekkel utazott ki Ausztráliába. Áldozata talán minden más csapattársáénál nagyobb volt, a családalapítás küszöbén lévő atléta elhatározta, az 1956-os verseny kedvéért háttérbe szorítja magánéleti ambícióit, és mindent feltesz az aranyérem megszerzésére. Jurryt van de Vooren sporttörténész ötven évvel később, nem sokkal a halála előtt kereste fel a sportolónőt otthonában, ahol megosztotta vele fél évszázad alatt sem múló fájdalmát és keserű melbourne-i emlékeit. Úgy fogalmazott, utóbb a gyerekei jelentették neki az aranyérmet, amelyért hiába küzdött éveken át.

Akkor mélységes felháborodással fogadta az amszterdami döntést, nem is tért haza Melbourne-ből, helyette barátaihoz utazott az Egyesült Államokba. Nem rejtette véka alá véleményét, dühének hangot adott a De Tijd napilap november 7-i számában: „Érthetetlen számomra az ötlet. Hogy lehet a sportot összekeverni a politikával? Mindannyian keményen edzettünk, most vagyunk csúcsformában…”

Heves hangú olvasói levelek sorát indította el a nyilatkozat, volt, aki az atlétanőt az orosz tankok elé vetette volna, más így fogalmazott: „Hollandia és az egész világ büszke volt önre, hogy lemondott az olimpiai részvételről. De mi vitte ki az olimpiára? Valóban csak az, hogy megmutassa, milyen gyorsan tud futni? Lábának erejét Istentől kapta, érdeme nincsen benne. S közben nem jelent önnek nehézséget, hogy hidegvérrel lerója tiszteletét az orosz zászló előtt. Mit mondjak erre? Velem együtt több honfitársam szégyelli magát ön helyett. Csak remélni lehet, hogy nem kerül olyan helyzetbe, mint az orosz tankokkal megtámadott magyarok. Kődarab van a szíve helyén. Hogy mérhető egy év edzés napi ezer halottal szemben?!”

Megértőbbnek bizonyult az NRC Handelsblad publicistája, jegyzetében igyekezett a sportolók, különösképp a korábban kiutazó sportolók szempontjait közelebb hozni az olvasókhoz: „Távol maradtak az események sodrától, és hetek, hónapok óta sajátos légkörben, az olimpiai készület lázában éltek. Amint részletesen megismerik a helyzetet, ha nem is értenek mind egyet a döntéssel, bizonyára el tudják majd fogadni.”

A számítás megalapozatlannak bizonyult, a sportolók csalódottságán vajmi keveset enyhített, hogy tájékozódtak az okokat illetően. Ausztráliában pedig a megértésnek szikráját sem lehetett tapasztalni, a kívülállók felháborodva figyelték a holland küldöttség hazavonulását. „Bombaként robbant a holland visszalépés híre. Az olimpiai falu vezetői nemcsak csalódottak, de dühösek is voltak Hollandia indokolatlannak ítélt viselkedése miatt, amely ausztrál vélemény szerint pánikhangulatot kelthet” – számolt be a helyszíni tapasztalatokról a Het Parool.

A leghálátlanabb szerepkör Wim van Zijll csapatvezetőnek jutott, akinek úgy kellett megvédenie a NOC álláspontját a holland sportolók és a kritikus ausztrál sajtó előtt, hogy közben ő maga is erős kétségekkel küzdött a döntés helyességével kapcsolatban. Mint Dobor Dezső Olimpiának indult… című könyvéből kiderül, nem sokkal korábban fejezte be disszertációját, amelyben kifejtette, az olimpia politikától mentes. Igyekezett neki támaszt, erőt adni levelében Cees Kerdel, a holland olimpiai misszió feje. „Pontosan értjük, milyen nehéz ez a helyzet számodra, százszázalékosan melletted állunk. Nektek, messze az otthontól, biztosan nehéz megérteni, mi történik Hollandiában, de nyugodt lehetsz afelől, hogy a döntés mélyen a szívünkből fakadt és mindannyian kiállunk mellette. Ha más elhatározásra jut a NOC, én magam mondtam volna le tisztségemről.”

Van Zijll igyekezett megállni a helyét a kellemetlen helyzetben, november 8-án sajtótájékoztatón próbálta megértetni az ausztrál újságírókkal az olimpiai szövetség szempontjait, nem sok eredménnyel. Másnapi számában a The Age napilap Pierre de Coubertin báró szellemét és az újkori olimpiai eszme lényegét kérte számon a bojkottálókon. „Aggodalommal tölt el bennünket néhány ország, köztük Hollandia távolmaradása. Éppen most, ilyen megpróbáltatások közepette kellene erősíteni az olimpia szellemét. Sohasem volt a világnak nagyobb szüksége barátságokra és a nemzetközi sportvilág összefogására. Az olimpia sikere érdekében félre kell tenni a faji, ideológiai, politikai nézeteltéréseket.”

Az ausztrálok úgy érezték, saját szervezési fáradozásaikat vették semmibe a hollandok azzal, hogy hátat fordítottak az olimpiának. Egy üzletember autót, lakást, állást ajánlott Van Zijllnek arra az esetre, ha sikerül kint tartania a holland csapatot, három japán pedig 1957. január 1-jéig vállalta a teljes delegáció ellátását.

A The Sydney Morning Harold is határozottan kifogásolta a holland véleményt, amely kizárja a lehetőséget, hogy a sport közelebb vigye egymáshoz a népeket, és az olimpia enyhítő hatással a nemzetközi feszültségekre. Felvetődött az érv, hogy az olimpiát szeretni nem gondtalan időkben érdemes, hanem akkor, amikor próbatételt jelent eszméjének képviselete. Egyre hangsúlyosabban került elő a holland lépésnek egy sajátos olvasata, amely szerint az a gyakorlatban nem a vétkest, a Szovjetuniót, hanem a békés sportesemény megrendezésén dolgozó ártatlant, Ausztráliát bünteti.

Ami a visszarendelt holland atléták hazaérkezését illeti, a De Telegraaf számolt be a keserű hangulatú repülőtéri jelenetekről. „Soha korábban nem láthattunk világeseményről ennél csalódottabban hazaérkező sportolókat. Ráadásul éppen azon a napon, amelyen nagy pompa közepette zajlott Melbourne-ben a nyitóünnepség. Dini Hobers magasugrónő közel állt a síráshoz, Henk Visser távolugró pedig az újságírókat kikerülve igyekezett a kijárathoz, mint mondta, csak az érdekli, hogy végre hazaérjen.”