Narancsos őrület – Moncz Attila publicisztikája

AMIKOR HARM OTTEN és baráti társasága a 2004-es labdarúgó Európa-bajnokság előtt az online térben megvett egy 1980-as gyártású, hátsó motoros Bristol VRT emeletes buszt, nem gondolta volna, hogy olyan mozgalmat indít el, amire legkésőbb 2024 nyarán az egész világ rácsodálkozik. Ők csak stílusosan akartak megérkezni a portugáliai Eb-re, ehhez képest mára olyan szurkolói csoport szimbólumává váltak, amelyet a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) már díjazott, illetve amely a mostani kontinenstorna után nyugodtan kaphatna különdíjat mint a legvidámabb, legszórakoztatóbb és talán legnagyobb létszámú külföldi tábor. És ezt nem csupán az mondatja velem, hogy szerdán Dortmundot úgy 80 és 110 ezer közötti narancsmezes őrült szállta meg, hanem az is, hogy korábban Hamburgot, Lipcsét, Münchent és Berlint is bevette, egy dortmundi kerthelyiség angol segítséggel való „lebontását” leszámítva békésen, mi több, rendre a rivális csapat szurkolóival közösen ünnepelve.

„Húsz évvel ezelőtt még csak egy hülye ötlet volt, mára látványosság lett” – vázolta a húszéves folyamatot Otten, aki civilben a DHL csomagküldő szolgálat HR-menedzsere. Csakhogy a holland szövetség (KNVB) lecsapott az ötletre, és a „double decker” azóta Sao Paulótól Harkivig mindenhova elkísérte az oranjét, mi több, a szurkolói menet élén haladt. A busznak 34 bérletese (!) van, tíz nő és 24 férfi tartozik az állandó utasok közé, őket követi a néha már nem is tíz-, de százezres éneklő, táncoló had – az egyre növekvő médiafigyelem általános elképedésére. „Pedig nincs itt semmi csoda. Azt hiszem, ez az egész csak az örömről szól. Annyi rossz dolog van a világban, viszont a nagy tornákra érkező emberek csak jól akarják érezni magukat” – vázolta a siker egyik titkát Esther Huijsmans, a bérletesek egyike. És az angolok elleni elődöntő miatt tényleg mindenki átment Németországba vagy mindent feladva rohant haza. Hollandiában élő korábbi osztálytársam beszámolója szerint az edzőtermektől kezdve az utcákig minden kihalt volt. De még mielőtt azt hinné bárki is, Anglia nem őrült meg hasonlóképp, rögzíteném, hogy a BBC leírása szerint a koronavírus-járvány óta nem voltak annyira üresek az utcák, mint szerda este. A továbbjutásra pedig minden és mindenki reagált a szigeten, a profi dartsszervezet, a PDC például a Spanyolország–Anglia döntő miatt még a World Matchplay (semmiség, az egyik kiemelt torna…) vasárnapi programját is előrébb hozta, csak hogy mindenki láthassa, miképp próbálnak meg felkapaszkodni a néhány napja még kórusban átkozott „három­oroszlánosok” a kontinens trónjára.

Az itthon megszokottól kissé eltérő, nagyon sok zenét és muzikális elemet használó szurkolói kultúra ráadásul nem csupán a férfi-, hanem a női meccseken is megjelent. A hollandok a hazai rendezésű, 2017-es női Európa-bajnokságon léptek szintet, amelyen telt ház előtt zajlottak a fontos mérkőzések, szükség volt szurkolói zónára, aztán a győzelmi parádén a legbátrabbak az utrechti grachtokban (a városon belüli hajózható csatornarendszert hívják így) is megmártóztak. Az Oranje Leeuwinnen (az egyszerűség kedvéért: a holland oroszlánlányok) találkozóit rendre szurkolói vonulás vezette fel, ahogyan a 2019-es franciaországi világ- (itt kaptak FIFA-különdíjat emiatt a drukkerek) és a 2022-es angliai Európa-bajnokság előtt is. Azért amikor például Sheffieldben úgy 2500-3000 éneklő holland megérkezik egy női labdarúgó-mérkőzésre, arra még a világszinten jegyzett The Guardian munkatársai is képesek voltak erősen rácsodálkozni.

„A hollandok kicsit őrült, de aranyos emberek – jegyezte meg Ron Boszhard, televíziós műsorvezető, a női meccsek előtti vonulások egyik szervezője. – Szeretjük a hazánkat, tudjuk, hogy nem nyerhetünk mindig, de nem is ez a lényeg. A futball közösséggé kovácsol bennünket. A vonulással eggyé válunk. Nagyon fontos: száz százalékban narancssárgák vagyunk.” Ami szintén fontos: mindenütt sok a gyerek, akik így nem csupán a játék szeretetét, de a körülötte lévő miliőt is úgy szívják magukba, hogy azt idővel ők is képesek lesznek továbbadni. Az pedig senkit sem érdekel, ha nincs jegye a meccsre, az Oranje Parade bőven kárpótol mindenkit.

A meccs előtti félnapos őrület szerves részét képezi a zenei programsorozat, és talán ebben van a legnagyobb különbség a magyar ráhangolódáshoz képest. Itt ugyanis az esetek döntő többségében futballhoz köthető, túlnyomórészt olykor mulatósba hajló popzenei slágerek hangzanak el, hol DJ-k feldolgozásában, hol pedig élőben. Merthogy magára valamit is adó holland énekesnek kell lennie a repertoárjában legalább egy, a válogatottat buzdító nótának. Az előadók között akad, aki a futball világából érkezett (a Wij zijn Nederland – Mi vagyunk Hollandia – című nótát éneklő John de Bevert még a világ legjobb teremfocistájának is megválasztották 1997-ben), akad, aki véletlenül lett tetőfedőből és kocsmai törzsvendégből mulatós sztár (így az Allemaal Voor Nederlandot – Mindenki Hollandiáért – éneklő Jan Biggel), de a válogatott szeretete és a siker ígérete egészen nagy közös halmazt alkot belőlük. Az, hogy nagy tornák előtt készül legalább egyórás válogatás, már-már alapnak tekinthető, de az idén május 29-én még a nemzeti tizenegyet buzdító zenei fesztivált is tartottak, a Muziekfeestet az állami rádió is közvetítette!

A világ azonban jelenleg nem őket, hanem Rob Kempst és a Snollebollekes zenekart ünnepli. Kemps civil foglalkozását tekintve humorista, két DJ-vel hozta létre a bulizenekarukat, amelynek egy 2015-ös slágere virálisan „letarolta” a kontinensbajnokságot. Mondjuk elég szépen néz ki, amint tízezrek ugrálnak egyszerre balra vagy jobbra, attól függően, hol tart szövegben és ütemben a Links Rechts című szám. Erről még Philipp Lahm, a németek világbajnok labdarúgója, az Eb főszervezője is megemlékezett a torna alatt írt publicisztikájában: „Ezúton is köszönjük a Snollebollekesnek a fülbemászó dallamot, amire a hollandok gigantikus létszámban ugrálnak jobbra és balra. Bámulatosan egyszerű az egész! A szurkolók minden német városban mosolygós arcokat hagynak maguk mögött.”

„Mi, hollandok kicsit kritikusak tudunk lenni önmagunkkal szemben. De ha idegen városban ugyanazon célért egyszerre jelenik meg egymás mellett sok holland ember, az az egység olyan érzését adja, amit az országunkban nem látunk túl gyakran. Ezt hívom narancsos őrületnek. Mindenki benne akar lenni. Amikor meglátod, mi zajlik, a részese akarsz lenni. Ez adja a dal erejét” – fejtegette Kemps, aki sohasem merné magát énekesként meghatározni, következetesen ragaszkodik a showman elnevezéshez. A mostani slágert a 2017-es női Eb-n játszotta először, a holland drukkerek Max Verstappen Formula–1-es sikereinek ünneplésekor, a Tour de France-on vagy a női kézilabda-válogatott méltatásakor már „bevetették”, de világszinten azért csak most lett ismert. Ennyit jelent a labdarúgó Európa-bajnokság társadalomra gyakorolt hatása. Illetve ennyit jelentenek az olyan videók, amelyeken a berlini rendőrök vagy a lipcsei tűzoltók ugrálnak együtt a narancsmezes légióval.

A hollandok nem voltak szégyenlősek, ha bulizni kellett, a példájuk ráadásul ragadós volt, hiszen például a németek fellépései előtt egy szaxofonos igyekezett révületbe „dönteni” a nemzetet, de fájdalom, egyikük sem jutott el Berlinig. Igaz, a hollandoktól a torna előtt aztán tényleg senki sem várta, hogy döntőt játsszanak, de jó lett volna látni, ha az Oranje Legioen (így becézik a válogatott szurkolótáborát) még egyszer narancssárgára „festi” a főváros utcáit. Lett volna némi diszkrét bája, ha Hollandia a második Európa-bajnoki döntőjét is a futballban talán legnagyobb riválisa otthonában, német földön vívja.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!