Szilágyi Áron: Csak büszkeséget érzek, irigységnek helye nincs

– Világbajnoki ezüstérmet szerzett hétfő este férfikardcsapatunk Lipcsében, ez önmagában gyönyörű eredmény, de meg lennék lepve, ha nem találna kivetnivalót a sikerben…
– És milyen jól gondolja! – vágta rá Szilágyi Áron, aki a csapatezüst megszerzése mellett az egyéni versenyen a kilencedik helyen végzett. – Sajnos a hétfői napot és valójában az egész világbajnokságot beárnyékolja a dél-koreaiak ellen vívott döntő, amelyen nagyon csúnya vereséget szenvedtünk. Szörnyű volt. Emiatt csalódottak vagyunk, de napról napra jobban fogunk majd örülni az ezüstéremnek, sokkal jobb, ha a pozitívumokra koncentrálunk, mert azért van mire.– Világbajnoki ezüstérmet szerzett hétfő este férfikardcsapatunk Lipcsében, ez önmagában gyönyörű eredmény, de meg lennék lepve, ha nem találna kivetnivalót a sikerben…
– És milyen jól gondolja! – vágta rá Szilágyi Áron, aki a csapatezüst megszerzése mellett az egyéni versenyen a kilencedik helyen végzett. – Sajnos a hétfői napot és valójában az egész világbajnokságot beárnyékolja a dél-koreaiak ellen vívott döntő, amelyen nagyon csúnya vereséget szenvedtünk. Szörnyű volt. Emiatt csalódottak vagyunk, de napról napra jobban fogunk majd örülni az ezüstéremnek, sokkal jobb, ha a pozitívumokra koncentrálunk, mert azért van mire.

– Megosztja ezeket velünk?
– A csapatversenyek során három küzdelmes, nagyon kemény mérkőzést nyertünk meg. Amikor kellett, képesek voltunk fordítani, mindig akadt valaki, aki tovább tudta lendíteni a csapatot. Nem vívtunk jól, legalábbis stabilan jól nem, és ezt nagyon sajnálom… Viszont egy csapatvébéezüst miatt túlságosan nem is szomorkodhatok, az azért elég furcsán venné ki magát, nem?

HIÁNYZOTT A JÓ FORMA

– Miért nem voltak képesek igazán jól vívni, ezt megfejtette már?
– A csapatverseny előtt arról beszélgettünk a szobatársammal, az újdonsült egyéni világbajnok Szatmári Andrissal, hogy ha mi ketten jól vívunk, és Gémesi Csanád vagy Decsi Tamás is képes hozzátenni ehhez, bármelyik válogatottat képesek vagyunk legyőzni. Nem jött össze… Andris végigvívta az egyéni napot, két nappal később nem tudta hozni ugyanazt a kiváló formát, megjegyzem, nem is könnyű. Én fordított helyzetben voltam, hiszen nekem nem sikerült az egyéni verseny, így számomra az volt a feladat, hogy felálljak a csalódás után – mindkettőnk számára túl nagy falatnak bizonyult most ez, ám ha azt nézem, hogy még úgy is képesek voltunk ezüstérmet szerezni, hogy nem voltunk jó formában, megint csak oda lyukadok ki, hogy nem szabad keseregnem.

– Az egyéni versenyt is bontsuk ki: a nyolcaddöntőben már kilenc-négyre is vezetett az orosz Kamil Ibragimov ellen, amikor jött a fordulat. Mi történik ilyenkor?
– Született egy-két vitatott ítélet, kaptam vagy két tust, amire nem számítottam, és ez megzavart. Onnantól képtelen voltam elővenni a „vívógondolkodásomat”, jött a teljes blokk. Ellenfelem nyilván ráérzett, elkapta a fonalat, én meg képtelen voltam reagálni a változásra.

– Hogy lehet azt elérni, hogy ilyen többet ne történjék?
– Egyelőre nem tudom. Hétfőig a csapatversenyre koncentráltam. Azt hiszem azonban, hogy az egyéni verseny kudarca csak még inkább munkára sarkall majd. Még többet kell vívnom a felkészülés során, hogy olyan rutinra tegyek szert, hogy az ilyen szituációk ne billentsenek ki.

– Egy kétszeres olimpiai bajnok kardvívó még nem elég rutinos?!
– Mindig adódhatnak új helyzetek, szeretnék eljutni odáig, hogy már semmi se lephessen meg. A mentális felkészülésemre újra nagy hangsúlyt kell fektetnem, mert, s ezt őszintén bevallom, az utóbbi időben háttérbe szorult…

IRIGYSÉGNEK HELYE NINCS

– Ha már szóba került a két ötkarikás aranyérme: hogyan viseli azt, hogy Szatmári András egyéni világbajnok lett Lipcsében? Hogy megszerezte a címet, amellyel ön még nem büszkélkedik?
– Elég szokatlan a helyzet, nem tagadom. Az elmúlt években én hoztam az egyéni sikereket, és most itt van Szatmári Andris, aki már egész évben kiválóan teljesített, most pedig győzött a vébén, és meg is előzött a világranglistán.

– Milyen értelemben szokatlan?
– Semmiféle negatív érzés nincs bennem, sőt, büszke vagyok rá! Egy műhelyből jövünk, mindkettőnk nevelőedzője Gerevich Gyuri bácsi volt, és nagyjából egy évtizede minden héten vívunk egymás ellen az edzéseken. Andris sikertelen olimpiai kvalifikáció után hatalmasat lépett előre, kerek, kész vívó vált belőle. Persze mindenki magára koncentrál, ám Tokióra összeállhat egy erős csapat.

– Azért a vívás mégiscsak egyéni sportág…
– Vitatkoznék ezzel, szerintem a vívás különleges sportág: egyik nap még egymás ellen küzdünk, a következőn pedig egymásért vívunk. Egészséges versenyre szükség van, így vagyunk képesek fejlődni – az edzéseken eddig is vérre menő asszókat vívtunk, de irigységnek nincs helye. Sem közöttünk, sem a csapatban.

– Szívmelengető látvány volt, amikor csapattársát átölelte a lipcsei páston, miután megnyerte a vébédöntőt. De legyen őszinte: melyik érzés volt önben a legerősebb?
– Amikor Andrisnak drukkoltunk a világbajnoki döntőben, az euforikus állapot volt, hihetetlenül örültünk, hogy huszonhét év után újra magyar kardvívóé lett a világbajnoki arany. Az, hogy én mit éreztem, ennél sokkal bonyolultabb: az ember önző, és alapvetően a saját sikereinek a kovácsa, leginkább csak arra koncentrál, de Andris iránt tényleg csak büszkeséget érzek.

ARANY NÉLKÜL NEM AZ IGAZI

– És ha a lipcsei világbajnoksággal lezárt szezont kellene értékelnie? Évek óta nem produkált ennyire kiegyensúlyozott évet, csakhogy…
– Ne folytassa! Örülök, hogy az élmezőnyben voltam, végig és stabilan, egyéniben és csapatban is ott állhattam többször a dobogón – de van bennem hiányérzet. Egyrészt az idén nem nyertem versenyt, sem egyéniben, sem csapatban, másrészt éppen a vébé egyéni versenyében nem tudtam ott lenni a legjobbak között.

– Hogy ez meg Szatmári András világbajnoki címe még motiváltabbá teszi, abban biztosak lehetünk.
– Sem mentálisan, sem fizikailag nem érzem kiégettnek magam, így csak minimális pihenőt engedélyezek. Hihetetlenül ösztönöz, hogy jobb legyek, rövidke szünet után belevetem magam a munkába.