Berki Krisztián elmondott valamit, amit eddig senkinek sem

– Isten ments, hogy a visszavonulására célozzak, mégis: analógia vonható ön és Gyurta Dániel között. Azért is, mert mindketten az UTE sportolói, azért is, mert mindketten Londonban lettek olimpiai bajnokok, és azért is, mert az elmúlt két év nem feltétlenül volt sikersztori a pályafutásukban. Igaz, ön visszatért a korábbi sérüléséből, világkupaaranyakat szerzett, és a 2017-es Európa-bajnokságon is második lett lólengésben, majd újabb műtéten esett át. Sohasem akarta feladni?
– Ha voltak is ilyen gondolataim, csak a londoni olimpia után voltak – válaszolta a márciusban már a 33. évét betöltő Berki Krisztián. – Akkor ugyanis egyáltalán nem találtam önmagamat, nem volt semmiféle motivációm.

– Majd jött kétezertizennégy és egy nagy siker.
– Igen, az csodálatos év volt, hiszen januárban megszületett a kislányom, Lia, októberben pedig újra világbajnoki aranyat szereztem lólengésben. Onnantól pedig már nem volt kérdés: minden kétely elszállt, és a folytatás kapcsán még akkor sem inogtam meg, amikor egy év múlva nem szereztem meg a riói olimpiai kvótát. Tudtam ugyanis, ha a vállam egészséges, képes vagyok a sikerekre, képes vagyok a versenyeken az élmezőnyben végezni.

– Na de újra megműtötték, újra fáj a válla, újra küzd a visszatéréssel... Ezek nem jelek?
– Nem tudom, ahogyan azt sem, miért történik ez velem. Nyilván közrejátszik benne a korom, és az is, hogy már huszonnyolc évet töltöttem el a tornában, de a fájdalom valamelyest azért hozzátartozik ehhez a sportághoz.

– Sokan mondják, ilyen idősen már nem a szeretet fűzi a sportolót a sportágához, hanem az, hogy ez a munkája. Önnél mégis azt érezni, szereti a tornát.
– Sokat beszélgettem mostanában olyanokkal, akik már visszavonultak, és mind azt mondták, csináljam, amíg csak bírom, hiszen ezt szoktam meg, ebben a közegben érzem jól magam. De én nem lötyögni járok a tornaterembe! Igen, nem minden esetben esik jól egy edzés, a gyakorlatok végrehajtása is megterhelő, és sok esetben nem is fájdalommentes, de szeretem csinálni, és sikeres akarok lenni – ez nem telhetetlenség, sokkal inkább céltudatosság. Ám nem az anyagiak játsszák a főszerepet, nekem ez az életem.

– Berki Krisztiánként nem lehet megélni ebben az országban?
– Ezt tőlem kérdezi?! Persze, meg lehet élni, és mindenki meg is él a maga módján.

– Hogyan tud ilyen türelmes lenni, hogyan képes aprólékosan összerakni egy-egy edzést a műtét után? Ez olyan, mintha egy háziasszony egy nagy vacsorára készülve folyton csak a hagymát pucolná órákon keresztül...
– A múltból azért tudok építkezni. Egyébként magam sem tudom, honnan van ez a türelem bennem. Csak azt, hogy most ezt kell tennem. Persze, szeretnék már én is gyakorlatokat csinálni, csiszolni a Berki-orsót, de annak még nincs itt az ideje. A múlt elmúlt, a jövőt még nem ismerjük, meg kell élnünk a jelent, én ma tudok tenni azért, hogy holnap minden jobban és könnyebben menjen.

– Faramuci egy helyzet, miközben már egy éve nem versenyzett, megnyerte a kétéves világkupa-sorozat összetett rangsorát lovon. Nem furcsa, hogy még így is megint ön jelenti a magyar tornát?
– Örülök, ha segíthetem a magyar tornát: a múltban is az volt a leginkább jellemző, hogy egy-egy ember vitte a hátán a sportágat. Engem ez nem zavar, sőt, jó érzés volt, hogy az elmúlt napokban sokan gratuláltak ehhez az eredményemhez. De mindenkinek elmondtam, nekem az ősszel induló újabb világkupa-sorozat lesz az igazán fontos, az adhat majd tokiói kvótát.

– És ha nem jön rendbe a sérülése után annyira, hogy versenyezni tudjon?
– Akkor ott lesz a kétezertizenkilences kvalifikációs világbajnokság.

– Tényleg nagyon elszánt.
– Nem is tud kizökkenteni ebből az állapotból. Sem ön, sem mások – senki sem. A lólengés az a sport, amely türelemre nevel: itt nem lehet nagy hévvel és csak erővel dolgozni, mert könnyen esés lesz belőle. Kifinomult mozdulatok kellenek, hogy fenn maradj a lovon. De a természetem is ilyen. Persze, sokszor vívódom én is, felteszem magamnak a kérdést, miért nem haladok gyorsabb ütemben, ugyanakkor tudom azt is, ha fokozom a feszültséget, azzal nem jutok előrébb. Az edzőteremben van egy mondat a falon: mielőtt feladnád, gondolj arra, miért is kezdted el. Igen, lehet, hogy ez nehéz időszak, volt már ilyen, sőt, rosszabb is, de nem adhatom fel, küzdenem kell.

– Az edzője, Kovács István is ilyen türelmes?
– Most már igen. Még sohasem mondtam el senkinek, most megteszem: a londoni olimpia után benne is kialudt a tűz, akárcsak bennem, majd jött kétezertizennégy és a nagy mélypont – mindkettőnknek. Volt, hogy hetekig nem beszéltünk, kerültük egymást, nem értettünk egyet szinte semmiben sem. Aztán egy tatai edzőtábor során kicsúcsosodott minden: az összezártság csak még feszültebbé tett minket, én csapkodtam, ő nem szólt egy szót sem, volt, hogy kiment a tornateremből. Borzasztó volt. Aztán egyik nap a reggeli edzés előtt leültünk a Cseke-tó partján. Én is bocsánatot kértem, és ő is – utóbbi szerintem hatalmas tett, hiszen azt mutatta, hogy felnőttként kezelt. Megbeszéltük, hogy visszatérünk a régi útra, mindketten komolyan gondoljuk a folytatást, és beleadunk mindent. Ott újra elindult valami, és az októberi világbajnoki arany is ezt igazolta.

– Most újra tökéletes az összhang önök között.
– Mellettem van mindig, bár mondta, hogy neki a helyemben nem lenne ennyi türelme. De kitart az elhatározása mellett – és mellettem.

– Vagyis a cél Tokió. De nem fáj még a keze amiatt, hogy évek óta tartja az esernyőt a magyar tornasport felett?
– A jobb kezemmel semmi gond, azzal fogom az ernyőt.