Vívás: Visszatért a magabiztosságom – Szilágyi Áron

– Kimondani egyszerű, megvalósítani jóval nehezebb, mégsem túlzás talán a kijelentés: minden bizonnyal maga Szilágyi Áron is szeretné mindig azt a Szilágyi Áront a páston látni, amelyik vasárnap a szöuli Grand Prix-versenyen az elődöntőben és a fináléban parádézott.
– Ezért szép a mi sportágunk. Kifog az ember egy jó napot, sőt, Szöult tekintve egy órát, és azzal versenyt is nyerhet – válaszolta Szilágyi Áron.

– Említsük meg, mikor nyert meg legutóbb egy versenyt?
– Beszélhetünk róla, nem titok: a szöuli GP-viadal előtt a riói olimpián szereztem legutóbb aranyérmet.

– Nagy kő esett le a szívéről?
– Nem akarom túlértékelni ezt a győzelmet, hiszen a szezon közepén járunk. Persze, örülök neki, és meg is nyugtat, hiszen látom, ha jól megy a vívás, tudok én versenyt nyerni, ám az idény legfontosabb csatái még csak ezután következnek. Még korántsem értem el a céljaimat, legfeljebb tettem feléjük egy lépést.

– Az elmúlt majd két évben sem teljesített azért rosszul, leginkább a végjátékokba csúszott hiba, olyankor bosszankodott, most pedig nem is örül?!
– Az évek során megtanultam én örülni az ezüst-, meg a bronzéremnek is, de az természetes, hogy ha nincs győzelem, az emberben van némi hiányérzet.

– Hogyhogy ezúttal éppen a verseny legvégén teljesített parádésan?
– Az elmúlt hónapokban többször eljutottam a versenyeken a legjobb nyolc, sőt, a négy közé, ám ott rendre belém költözött a félelem. A soros ellenfeleimet az adott versenyen szinte sosem láttam vívni, de úgy gondoltam, ha már eljutottak idáig, biztosan erősek. Aztán láttam az asszók végeredményeit, és azt, kiket vertek meg odáig, így kreáltam róluk egy hamis képet, ez okozta a félelmet, és azt, hogy a végjátékokban nem tudtam azt hozni, ami bennem van.

– Hogy jutott túl ezen?
– Faludi Viktóriával, a sportpszichológusommal dolgoztam rajta sokat. Egyébként felismerni a problémát volt nehéz, rájönni arra, hogy ez okozza a gondot, hosszabb folyamat volt. Mert nem gondoltam volna, hogy én a páston bárkitől is meg tudok ijedni...

– Egy ekkora klasszis esetében ez kívülállóként is elég hihetetlennek tűnik.
– De ha belegondol abba, hogy folyamatosan versenyek vannak, amelyeken mindig teljesíteni, mindig bizonytani kell, ráadásul egy olyan mezőnyben, ahol azért van legalább tíz-tizenöt olyan vívó, akinek a győzelme nem jelent meglepetést, és vannak feltörekvő fiatalok, akik gyakran meg tudják tréfálni a legjobbakat, akkor talán érthető, hogy az ember néha megijed, hogy néha azon gondolkozik, mi történik, ha nem ér el jó eredményt. Egyébként azok után, hogy rájöttem, mi a baj, már viszonylag könnyű volt a megoldást is megtalálni. És ez a GP-aranyérem tökéletesen bizonyította, hogy jó utat választottunk. Most már a magabiztosságom is visszatért – ideális magasságban van, csak remélni tudom, hogy nem túl magasan, mert az sem jó...

– Erősítheti az a tudat is, hogy akárcsak egy hónappal ezelőtt, a varsói vk-viadalon, Szöulban is betegen versenyzett: ott a nyolc közé jutásért kapott ki egy tussal, ezúttal viszont megnyerte a versenyt. Nem riadt meg attól, hogy visszaköszönt ugyanaz a helyzet?
– De, nagyon megijedtem a verseny reggelén, beugrott a varsói vk emléke, hiszen ugyanaz volt ezúttal is a bajom: hőemelkedés, torokfájás. Vettem be gyógyszert, de igyekeztem nem foglalkozni azzal, hogy nem vagyok túl jól. Furcsa módon inkább segített a betegség, hiszen eltűntek a felesleges mozgások a vívásomból, végig figyelnem kellett arra, hogy egy-egy akciónál ne menjen el túl sok energiám. Nem is reklamáltam a páston, mert tudtam, nem szabad az erőmet pazarolni rá.

– Amikor 2015 szeptemberében Decsi Andrással kezdett dolgozni, elmondta, az a célja, hogy védekezésben fejlődjön. Láttunk ebből már felvillanásokat, ám Szöulban parádés vívása mellett még valami feltűnt: sok tust adott védekezésből. Ez az új Szilágyi Áron?
– A kardvívás legnagyobb kihívása védekezésből tust adni. Nagyon nehéz, kiváltképp ebben a felgyorsult vívásban. Igen, Andrissal sokat dolgoztunk és dolgozunk ezen, megvan az az eszköztáram, amelyet elő tudok venni a versenyeken. Nem olyan széles a repertoár, de a megszokottól, vagy inkább úgy mondom, hogy a legtöbb vívó által használ eszközöktől eltérő az enyém, és a sok munka miatt mára már elég magabiztos vagyok akkor is, ha engem tolnak le a pást végére.

– Ez pusztán sok-sok gyakorlást igényel?
– Igen. De a szöuli verseny előtt Kínában voltunk egy nemzetközi edzőtáborban, és ez nagyon hasznos volt. Mert az oké, hogy otthon a válogatott tagjaival szemben gyakorlom ezt is, de őket ismerem. Sokkal jobb, ha egy ismeretlen ritmusban vívó ellenféllel szemben gyakorolhatom ezeket, még akkor is, ha adott esetben a velem szemben álló gyengébb is, mint a magyar kardozók.