Fenyő János megmentésétől a Víg Matrózban töltött éjszakákig

Farkas József a magyar sportfotózás nagy öregje (Fotó: Szabó Miklós)

Milos József (fotográfus): Válogatott röplabdázóként hogyan kerültél a fotózás közelébe?
– Apám fényképezgetett egy nevesincs amatőr géppel, látod, most is itt őrzöm a szekrény tetején. Időnként elkértem tőle, kattintottam vele néhányat. Ez volt az első élmény. Gimnáziumban volt egy haverom, az Edvi Illés Csaba – a festő Edvi Illés Aladár rokona –, ő vitt le aztán az ötvenes évek elején a Magdolna utcai házuk pincéjébe, ahol be volt rendezve egy labor. Megmutatta a krapek, mit tud varázsolni, én meg teljesen el voltam ájulva, ahogy láttam, hogy hatszor kilenc centis képeket nagyítanak. Nekem gyerekként az valami csoda volt, hogy az üres papíron egyszer csak megjelenik valami. Beleszerettem a fotókba, én is vettem tálakat, keretet, és onnantól kezdve otthon a spájzban csináltam a varázslatot. Elhatároztam, én mindenáron fotós akarok lenni. Először nem vettek fel a fényszövbe – a sportolóknak igen rossz hírük volt –, de apám bement az elnök asszonyhoz, befűzte a csajt, besírt nála. Így kerültem a Práter utcai kiképzőtanyára. A válogatottból kiráztak 1963-ban, a tokiói olimpia előtt, utána már kevésbé ambicionáltam a röplabdát, inkább a fotót erőltettem.

Almási László (fotográfus): A hosszú együtt töltött évtizedek alatt hogy érezted magad a Képes Sport szerkesztőségében?
– A Képes Sportban dolgozni fogalomnak számított. Érted, apám, az olyan volt, mint egy kaszinó. A fotórovat egy nagy teremben működött, ment örökké a duma, jellemző a szigorú Kutas Pista szövege, aki belépve körbenézett, és elszörnyülködött: „Mi ez a Gerbeaud-hangulat?” Nehéz volt bekerülni a szerkesztőségbe. Emlékszem, külsősként odavetődött a Fenyő János is, akit aztán lelőttek. Elszúrta a képeit, a Kutas kidobta, ott zokogott a madár. Csinált ugyanis egy megrendítő képet a Kinizsi utcai kosárlabdateremben: felment a galériára, és belevakuzott az ablakon besütő napfénybe. Így a világos részek túl voltak exponálva, a többi meg sötét maradt, zebrakép lett, elég meleg, na. Korábban alaposan kitanultam a laborálást, segítettem hát a krapeknak, megjavítottam a képét egy üveg borért, be is került az újságba. Jól megfizették a munkánkat. Akkoriban simán bementem a Luxusba, és vettem a feleségemnek egy bőrkabátot. Nem úgy volt, mint manapság, hogy a Luxusban jóformán egy zoknit sem tudnék kifizetni.

Korniss Péter (fotográfus): Kit tekintettél példaképednek?
– Hát a Hemző Karcsit! Ott dolgozott a Képes Sportban előttem, ragyogó spíler volt, rengeteget lehetett tőle tanulni. Állítom, ő volt a legjobb magyar sportfotóriporter. Hogy mitől? Egyrészt ő is sportolt előtte, tornászott, ez pluszt ad az artistáknak, másrészt megszállott fotóriporter volt. Nem akarom bántani a mai kollégákat, de sok közülük a megélhetési fotóriporter, aki csak azért csinálja, mert addig sem kell fát hordani. Nem mindenki olyan lelkes, hogy szétharapjon mindent, érted. A Karcsitól megtanultam, muszáj agyonlőni a témát. Volt, aki kis géppel, kis optikával megcsinált hat-nyolc képet, aztán fütyörészve sétált be a szerkesztőségbe. Hiába mondtam neki, öcsi, hat kockával nem lehet megnyerni az Ezüstgerelyt.

Lajos Mari (Hemző Károly fotográfus özvegye): Milyen emlékeket őrzöl Karcsiról?
– Mi nemcsak együtt dolgoztunk, maszekban is összejártunk. Ha mondjuk a Korniss rendezett házibulit, ott volt a Hemző, az Almási meg én. Amikor a Képes Sportnál még laboráns voltam, vasárnap este leadtuk a képeket, lezártuk a lapot, nem rohantunk haza, nem voltunk hülyék, bementünk a MÚOSZ-ba, és megittunk egy szürkebarátot. Jó barátság alakult ki köztünk, olyannyira, hogy aztán mi lettünk a feleségemmel Mari és Karcsi esküvői tanúi.

Varga Zsolt (fotográfus): Milyen emlékeket őrzöl a vasárnapi Képes Sport-lapzártát követő, Víg Matrózban tartott összejövetelekről?
– Bent maradtunk a szerkesztőségben akkor is, ha már az utolsó képeket leadtuk, mert amíg a lapot tördelték, nem volt divat hazamenni. Olyankor az ifiket kiküldtük piáért, és a labor mosogatójában, ahol előtte a fényképeket áztattuk, hűltek a borocskák, vagy ahogy akkor mondtuk, úsztak a halak. Jó hangulat volt, aki már leszerepelt, ott dumált, ment a piálgatás, persze csak szeriőzbe, nem úgy, hogy hülyére ittuk magunkat, érted. Aztán a fotósok galerije, a Varga, az Almási, jómagam, meg az újságírók közül az András Emil, a Zsengellér Zsolt és még néhányan átmentünk a Víg Matrózba, és folyt tovább a lapzárta utáni lapkészítés. A hetet ott zártuk le, sokszor virradatig maradtunk. Reggel hatig nyitva tartott, mumus hely volt. A feleségem is azzal jött mindig, ha valami balhé volt, hogy na, már megint a Víg Matrózban jártatok.

Balogh László (fotográfus): Miként tudtál már a hatvanas-hetvenes években a korabeli kezdetleges technikával olyan képeket készíteni, amilyeneket a fotósok sokszor a mai csúcstechnológiával is csak szeretnének?
– Mint korábbi sportolónak volt affinitásom ahhoz, hogy megérezzem, mi történik majd a versenyen. Amikor bementem egy sportpályára, végiggondoltam, honnan fogok lőni, mit akarok csinálni, nem csak úgy becsörtettem, mint elefánt a porcelánboltba. Van egy képem, amelyet nagyon szeretek, a tandembiciklis. Amikor becsöngetnek az utolsó kétszáz méterre, a verseny akkor kezdődik, a magasból jönnek le, mint vasaló a hegyről. Szerintem nem találsz Magyarországon még valakit, aki csinált ebből az állásból bringás képet. Ehhez az kellett, hogy sportszerető emberként jártam ki előtte haverokkal pályaversenyekre, a bringások is ismertek már a sportból. Kitaláltam, hogy felmegyek az időmérő torony tetejére, onnan pont kiadta a méretet, és amikor odaértek, bumm. Tudtam, hol vannak a kulcspillanatok. Két kép van a pályaversenyben, amikor elindulnak és amikor beérnek. Több nincs. A fényszövben töltött tanulóévek sokat számítottak, ott mindent csináltunk a bölcsőtől a sírig, nekem technikai problémáim nem voltak. A sportfotós olyan, mint egy tengeri csatahajó. Van egy tüzelőtávolsága, mondjuk tizenhat kilométer. Tizenkilenc kilométernél már akármi történhet, oda nem tud ellőni.

Ifjabb Thaly Zoltán (fotográfus, Farkas József archívumának kezelője): Volt-e olyan sportoló, akit egyénisége, kisugárzása miatt érdemes volt a fényképezőgép lencséjével is kiemelt figyelemmel követni?
– Nekem mindent megcsináltak a krapekok. Ismertek az edzőtáborból. „Szevasz, Józsi, mi van veled?” – köszöntek rám, nem kellett tiszteletköröket futni. Egy Fradi-csapatképnél a Flóri leszúrta a fotósokat, mert húzták az időt, mire rájuk szóltak, menjenek most már az izébe. Erre én feltettem a kezemet, és megkérdeztem: „Te, Flóri, én is?” Elmosolyodott: „Te nem…” A Féner Tamás mondta az egyik éjszakába nyúló összejövetelen, hogy a fotó akkor dől el, amikor elhatározod, hová mész. Igaza van. Mint a biciklis képnél. Mindig megálmodtam ezeket a pozíciókat, tudod? És megcsináltam a tutit.

Bánkuti András (fotográfus): Mit szóltál ahhoz, amikor néhány évvel ezelőtt kijött a híres Albert-fotód rajzolt átdolgozása postai bélyegen?
– Nem volt a kezemben. Az eredeti fotót általában eltették, később ha a fotós nagyon keverte a kását, akkor fizettek neki az újraközlésnél, ha nem, akkor nem. Nem vettem zokon. Gyakran előfordult, hogy grafikusok átvettek sportfotókat, linkre, persze.

Mirkó István (fotográfus): Emlékszel, Cimbi bácsi, mit mondtál az első munkámnál, miért nem érdemes túlságosan jó képet készíteni?
– Mert rád szoknak! Már a fényszövben szlogen volt nálunk az előhívásnál, hogy nem szabad túl jó kópiát csinálni, mert újból rendelnek tőled. Ötvenes, százas szériákat csináltunk, unalmas egy meló. Hülye duma volt, de én mindig csíptem a hülye dumákat.

Szabó Miklós (fotográfus, a Nemzeti Sport fotórovat-vezetője): Mi számított jó sportfotónak pályafutásod kezdetén, és mi számít annak most?
– Erre felelet talán a kiállítás. A jó sportfotó akkor is jó volt, meg ma is az. Csak ma már nincs olyan jelentősége, régen jobban megsüvegelték. Ha azt mondtad, sportfotós vagy, még kicsit fel is néztek rád, hogy hú, hát ezt a legnehezebb fényképezni, mert elugrik, felugrik. Devalválódott a sportfotó. Majdnem minden sportágban van egy pillanat, ami igazán jó. A röplabdában például az, amikor a krapek felugrik, kitátja a száját, és megüti a labdát. A legtöbbször azt mondtam a paliknak fotózás közben, torzíts, erőlködj egy kicsit. És úgy néztek rám, mint a hülyére, érted. Az én fotóim arról voltak híresek, hogy a sportolók harapják rajtuk a levegőt.

Farkas Tamás (Farkas József fia): Sportolóként és fotósként is mindig a csúcs állt gondolkodásod középpontjában. Mit jelentett neked a csúcsra jutni?
– Aki sportol, abban ez kialakul. Nem azért játszik, hogy élvezze – az csak duma –, hanem győzni akar mindenáron. Az az értelme. Voltak életemben olyan pillanatok, amikor észnél kellett lenni. Emlékszem, egy röplabdameccsünkön tizennégy-kilencre vezetett az ellenfél az utolsó szettben, egy labda kellett neki a győzelemhez. Mi jöttünk. Mondom, na, add föl nekem, apukám! Feladja, bimm, lecsapom. Aztán megint. Szólok, ne adjátok senkinek, csak nekem. Éreztem, úgy megy most, hogy nem tudom elrontani. Megnyertük a meccset, az ellenfél csapatvezetője is gratulált. Ez kijött aztán nálam a fotózásban is. Amikor kimentünk hétvégén az eseményre, úgy fotóztam, hogy enyém legyen a címlapkép. Az mindig dicsőség volt, hogy kié a címlap, az illető mint a király járt aztán a szerkesztőségi folyosón. Minden fotózásra úgy indultam, hogy most megcsinálom az Ezüstgerelyt. Ha elmegyek fotózni, az egy sansz, nem? De mit ér, ha kihagyom?

Rédei Ferenc (fotográfus): Whisky vagy vörösbor?
– Éreztem, hogy eljutunk a kulcskérdésig… Nincs győztes. Mikor mit. Amikor régen összejöttek a fotósok, a whisky volt a menő, akkoriban jött be Magyarországra, 165 forintért lehetett kapni egy Johnnie Walkert. Most már általában bort iszom, de egy ideje már azt is csak vízzel. Te amúgy most a Háború és békét akarod megírni? Na, nekem mindegy. Úgyis neked küldik majd a tüntető leveleket, hogy mit foglalkozik ez a gyerek mindenféle hülyeséggel, ahelyett, hogy a sportot írná…