Fadrusz János beszéde lökést adott az egyetemi sportmozgalomnak

Meleg szívvel, megrendülten, szembeötlő személyességgel emlékezett meg a Kolozsvári Egyetemi Athletikai Club 1903 őszén a 45 évesen elhunyt szobrászművészről, Fadrusz Jánosról (1858–1903). Az Ellenzék című kolozsvári napilapban megjelent közlemény szerint a KEAC „mesterét, megalapítóját, pártfogóját” gyászolta a képzőművész elvesztésével, aki – az egyesület képviselőinek szavaival – „annyiunknak volt önzetlen, igaz barátja, ünnepeltetés közepette sem feledkezett meg rólunk, az ifjúságról, módot és alkalmat talált, hogy utbaigazító tanácsaival és lelkes buzdításával Klubbunk ügyét dűlőre vigye”. Mint a cikkre felfigyelő kolozsvári sporttörténész, a különös epizódnak hamarosan megjelenő Földszint, 39-es terem című könyvében is kiemelt figyelmet szentelő Killyéni András érdeklődésünkre rávilágított, az erdélyi nagyvárosban már a századfordulón – Vermes Lajos és Gerencsér László vívómesterek szervezőmunkája révén – erősödött az igény az egyetemi sportegyesület megalapítására, a folyamatnak katalizátora volt a szobrász emlékezetes szónoklata, s 1903 elején létrehozták a KEAC-ot.

„Feledhetetlen és örök emlékű lesz Fadrusz János azon beszéde, amelyet 1902. okt. 10-én az »Egyetemi Kör« ismerkedési estélyén mondott – folytatódik az említett nekrológ. – Bámultuk a mestert, ki nemcsak a vésőnek, de a szónak is mestere volt. Tüzzel, lelkesedéssel szólott hozzánk, tüzzel, lelkesedéssel beszélt az athletika fontosságáról, az ő lelkesedése, az ő buzditása vetette meg clubbunk alapját az ő lelkes szavai toborzották zászlónk alá ifjuságunkat. S mielőtt hálánkat és köszönetünket tolmácsolhattuk volna, mielőtt a nékünk adott zászlóval az általa kijelölt uton teljes diadalt érhettünk volna el, s megmutathattuk volna munkája diadalát, itt hagyott bennünket... [...]
Nyugodjál békén nagy mester, neved klubbunkban örök életű marad!”

Nem tudunk arról, hogy életművének emblematikus alkotása, az 1900-as párizsi világkiállításon aranyéremmel díjazott, mindmáig az erdélyi nagyváros jelképének számító Mátyás király emlékmű mellett egyéb szál is fűzte Fadrusz Jánost Kolozsvárhoz. Killyéni András szerint az egyetlen bizonyítható kapcsolatát a várossal Hirschfeld Sándor kolozsvári kereskedővel (és lelkes kerékpárossal) ápolt barátsága jelentette, a Pozsonyban született szobrász még a felvidéki nagyvárosban ismerte meg az ott fűszer- és gyarmatárú-kereskedelmet tanuló sportembert. A grandiózus bronz szoborcsoport 1902. október 9-i felavatása alkalmából azonban egyszeriben az erdélyi körök figyelmének középpontjába került. Nem csoda, hogy a szobor leleplezésének örömére és a mester tiszteletére – a Kolozsvári Egyetemi Kör szervezésében – meghirdetett díszvacsorán minden szem a beszédre emelkedő művészre szegeződött, izgatott várakozással fogadva ünnepi gondolatait. Arra valószínűleg senki sem számított, hogy szónoklatának homlokterébe egy művészettől látszólag távoli témát helyez – a sport ügyét.

„Amint így végignézek az ifjúságon, meg nem állhatom, hogy ne szobrászkodjam – kezdte az est főszereplője köszöntőjét, amelyet e helyütt jelentőségére és különlegességére tekintettel kivonatosan, de a gondolatmenet teljességgel megőrizve közlünk (az athletika szónál megőrizve a korabeli, „h”-s és „e”-s írásmódot). – A magyarban mindenkor volt fölös lelkesedés, az úgynevezett vér, a puskapor, ami nagy kvalitásainknak és ami nagy hibáinknak is a magyarázója. Ha úgy végighallgatja az ember ezt a gyerek-világot, – mert azok vagytok még mindannyian, – látja micsoda temperamentum, micsoda lélek, micsoda tűz ég bennetek. Az ember lelke örül rajtatok. Engedjétek meg mégis nekem, aki az élet nehéz iskoláját végigcsináltam és oly gyakran tapasztaltam, hogy az élet nem mindig váltja be, amit ígér: egy pár jó szót intézzek hozzátok.

A magyar ifjúság tüze, temperamentuma, esze, úri volta folytán, már fiatal korában valaki. Ámde 30 éves korában már elhullott a java. A kávéház, a semmittevés, az elegánskodás, az asszonynép megemészti erőtöket. Ne nevessetek, fiúk, mert sokkal nagyobb veszély ez, mint sejtitek. Hála Istennek, most egy nagy fordulót látok ebben a hiábavaló ember-, lélek- és temperamentum-pocsékolásban. (...)

Mindenekelőtt ne legyetek olyan nagy urak, ne legyetek oly nagyon elegánsak. De legyetek erősek testben és lélekben. Az utolsó évtizedben a magyar athletikai ügy bámulatos fordulatot vett. Nem tudom, volt-e módotokban megfigyelni – én megfigyeltem. A Magyar Athletikai Club nagyon régi, és azok, kik az athletikára adták magukat, meg is mutatták, mit tud a magyar, ha akar. Csakhogy a Magyar Athletikai Klubnak és a később megalakult egyéb sportkluboknak egy igen nagy baja volt – és pedig az, hogy urak voltak az athleták, nagy urak, pezsgős urak, éjjeli kávéházas urak, akik virtust láttak abban, hogy a magyar ifjúnak duhajnak, mulatósnak kell lennie, mert úr. Ez rontotta el azt, amit jóvá tett az athletika. Nékem büszkeségem az volna, ha azt látnám, hogy a szegény ördög, aki nyomorog, átkoplalja a fiatalságát, elég úrnak érezze magát ahhoz, hogy athleta is legyen. Szégyenletes az a fiatalság, aki nem azt látja a legnagyobb büszkeségének, hogy erős, tüzes levente legyen. Ha látom a főváros utcáin azokat a divatmajmokat, akik csoszogva vonszolják testüket, mert azt hiszik, hogy kiéltnek, blazírtnak és fáradtnak lenni úri dolog, hát szégyenlem magam, hogy ezek is magyarok. Ezek kiélik magukat, mielőtt igazán élhetnének.

Erre vigyázzatok, mert az igazi élet épp akkor kezdődik, mikor sok embernél már bevégződött. Nektek akkor kezdődjék, mikor azoknak az uracsoknak már egy fél fabatkát sem ér az élete. A harmincéves ifjú legyen telve munkakedvvel, a test minden erejével, s úgy lépjen ki az életbe.

Össze-vissza négy esztendeje annak, hogy az egyetemi ifjúság az athletikát komolyan kezdte művelni. És mit látunk? Athletáink hol csak föllépnek, Közép-Európa valamennyi athletáit leverik, és látjátok, mindez négy-öt esztendő eredménye! Hát ezt nézzétek s ne a divatot, ne a nagyuraságot! Ne azt lássam, hogy egy fiatal magyar gyerek milyen elegánsan mozog, hanem arról ismerjem meg, hogy hatalmas mellkasa van neki. Megnéztem a mi úszóinkat. Megnéztem minden héten kétszer is. Fiatalok mind, olyanok, vagy talán még fiatalabbak, mint ti. Hát a lelkem csak úgy repesett az örömtől, amikor ott bukdácsoltak a vízben, a nagy uszodában. Egyik szebb a másiknál, gyönyörű testek, minden izmuk, minden arányuk olyan, mint egy szoboré. Órákon át néztem, hogyan küzdenek ezek a vízben, órákig egy huzamban, minden fáradság nélkül. A testük olyan, mint a bronz, a rugékonyságuk, mint a kígyóé, a vízben úgy mozognak, mintha az volna az elemük. (...) Ez az igazi fiatalság!

De ha azután egy elegáns alakról lehámoznám a szabóművészetet és odaállítanám emellé a másik mellé, nem adnám azért az egy athletáért az egész Andrássy-úti korzó sétálóit!
Ha a mi athlétáink elmennek Bécsbe, a sport akármelyik nemében, nincs athleta, aki helyt állana ellenük. A múltkor felmentek Prágába. Hét versenyben pályáztak és hét első díjat hoztak haza. Kimentek Bécsbe kilencen és kilenc első díjat hoztak haza. Az evezésben nem volt oly ellenfelük, aki még csak közelükbe is tudott volna férkőzni. Átmentek Angliába, a sport őshazájába és rúdugrásban leverték az angolok legmagasabb rekordját. Kimentek Párizsba és ott a diszkoszvetésből a világbajnokságot hozták haza. Akárhova is nézek, egyedüli a futball, ahol itt-ott legyőznek bennünket. Itt is jellemző a magyarra, hogy miért? Azért, mert le kell az embernek saját ambícióját kötni, alá kell, hogy rendelje magát az egésznek. Holott a mi kedves magyarunk csak szólóban szeret győzni, mindig a saját becses személye az első.

Az a fiatal ember, aki húszéves korában megkezdi a komoly sportolást, az sohasem hanyagolja el a tanulást, mert az párhuzamosan halad. Az erő megköveteli az egészséget, az egészség a tudást.
És éppen akkor, midőn a kávéház és a ficsúroskodás tönkretenné legjobb erőinket, akkor köti le őket és tartja fogva a sport és teszi őket igazi férfiúvá.

De hát én nektek nemcsak dikciózni akartam, hanem azt akarom, hogy fogadjátok meg azt, hogy testetek épségét megőrizzétek. Ez a komoly élet alapja, ezen alapul minden és aki egyszer tíz esztendőn át a testét megnevelte, az előnyben van minden ember fölött, aki ezt nem tette.
Tehát, hogy úgy legyen, hogy a magyar sport ügyét saját ügyetekké tegyétek, kire emelem poharamat.
Éljen a magyar athletika!”