A jövő Statisztikája – Szűcs Miklós jegyzete

A legjobbnak lenni nem lehet semlegesen, aki az élet bármely területén kiemelkedőt nyújt, tetszik, nem tetszik, számolnia kell azzal, hogy valamiféle érzelmet vált ki az emberekből. Akadnak, akik elismerik, megtapsolják, sokszor talán az észszerűség határain is túl rajonganak érte, míg mások keresik benne a hibát, irigykedve, rosszabb esetben gyűlölettel figyelik minden mozdulatát – Leonardo da Vincitől kezdve Albert Einsteinen át Hosszú Katinkáig napestig sorolhatnám a példákat.

Az Ormai László vezette Statisztika tökéletesen beleillik a sorba. Az elmúlt valamivel több mint fél évszázad során a klub gyakorlatilag egyet jelentett a magyar női asztalitenisszel, s kiemelkedő, Guinness-rekordok könyvébe illő eredményei okán kétségkívül a magyar sporttörténelem kitörölhetetlen részévé vált. A 25 BEK/BL-győzelem, a 40 magyar csapatbajnoki cím, a korosztályos és felnőtt világ- és Európa-bajnokságokon szerzett megszámlálhatatlan érem önmagáért beszél, s ami esetleg nem hozzá köthető, áttételesen, de mégiscsak neki köszönhető: néhány honi játékos klasszissá érésében bizonyos százalékig az Ormai-birodalom legyőzésének vágya is kétséget kizáróan szerepet játszott.

Talán ezért is ijesztő, hogy a birodalom feje, a néhány hét múlva 88 éves Ormai László elérkezettnek látta az időt, hogy bejelentse, a legendás klub legkésőbb jövő tavasszal lehúzza a rolót. Azt mondja, elege van a támadásokból, abból, hogy öregnek tartják, miközben nincs senki, aki az eredményeivel akár csak megközelítené mindazt, amit ő és az általa vezetett szakmai stáb a Marczibányi téren elért. De nem csak az erkölcsi elismerést, az anyagi támogatást is kevesli, s mivel abból az összegből, amit a szövetségtől kapnak, képtelenek fennmaradni, ráadásul a korábbról megspórolt pénz is fogyóban, nincs más választásuk, be kell, hogy zárják a kaput.

A döntés bármennyire is fájó, a mai világban logikus, némi reménysugarat viszont mégiscsak jelent, hogy Ormai vágya, miszerint a szövetség valamilyen módon átveszi a szerepüket, összecseng a sportág első embere, Nátrán Roland szavaival, aki a Marczibányi téri csarnokban egy akadémia keretében az eredményességet megőrizve szeretné tovább vinni a Statisztika szellemiségét. A közmondás tehát itt is igazolást nyerhet, miszerint egy ajtó ugyan bezárul, kinyílhat egy másik, ami egyben azt is üzeni, hogy így vagy úgy, a klub, ha nem is abban a formában, mint eddig, de mégiscsak fennmarad – és ez így van jól.

Mégiscsak hiányozna, ha ezután a magyar női asztaliteniszben nem lenne kit és mit dicsőíteniük, uram bocsá' szidniuk azoknak, akik példa-, vagy éppen ellenségképet keresnek maguknak...