Néhány szemelvény a meglepő és hiányzó dicsőségek csarnokából

Ha az ember gyermeke Kanadában születik, akkor szinte törvényszerű, hogy kipróbálja a jégkorongot – s jó eséllyel később is megmarad a sportág mellett –, ami már csak azért sem véletlen, mert az észak-amerikai országban a legmagasabb a regisztrált játékosok száma világviszonylatban. Ilyen kiskölyök volt az 1961 januárjában született Wayne Gretzky is, aki már a harmadik születésnapja előtt megtanult korcsolyázni a családi ház udvarában készített kis jégpályán, s hamar elkezdte elsajátítani a hoki alapjait édesapjától és nagyszüleitől. Wayne Gretzky is, aki már a harmadik születésnapja előtt megtanult korcsolyázni a családi ház udvarában készített kis jégpályán, s hamar elkezdte elsajátítani a hoki alapjait édesapjától és nagyszüleitől.

Ez remekül sikerült, hiszen Gretzky a mai napig az észak-amerikai profi jégkorongbajnokság (NHL) valaha volt legeredményesebb játékosa: noha akadnak, akik az alapszakaszban és a rájátszásban lejátszott összesen 1695 meccsénél többször szerepeltek, Gretzky 1016 gólját (894 az alapszakaszban + 122 a playoffban) és 2223 gólpasszát (1963+260) vagyis összesen 3239 pontját valószínűleg senki nem fogja soha túlszárnyalni. Máig ő az egyetlen játékos, aki 200 pont fölé jutott egy idényben – négyszer is –, és visszavonuláskor 61 különböző hivatalos ligarekordot tartott. Pályafutása során négyszer nyerte meg a Stanley-kupát, 9 alkalommal választották az idény legértékesebb játékosának (MVP), 15-ször szerepelt All-Star-gálán, hogy csak néhányat említsünk díjai közül.

Mi tehát a meglepő Gretzky pályafutásában, s hogy jön ide?

Íme: Gretzkyt nem választották meg az NHL-ben az év újoncának, annak ellenére, hogy az 1979–1980-as idényben az Edmonton Oilers színeiben 51 gólt szerzett és 86 gólpasszt osztott ki, azaz lenyűgöző 137 pontos teljesítménnyel rukkolt elő nyitányként a világ legjobb hokibajnokságában – amely máig fennálló csúcs, igaz nem hivatalos. Az idény végén azonban mégsem őt választották az év újoncának, hanem a későbbi bostoni védőfejedelmet, Ray Bourque-t – aki aztán az NHL történelmének legtöbb pontot, gólt és gólpasszt összegyűjtő védője lett 2001-ig tartó pályafutása során.

S, hogy miért nem lehetett Gretzky az év újonca első szezonjában? A válasz erre a hetvenes években az NHL babérjaira törő liga, a World Hockey Association (WHA), vagyis a Jégkorong Világszövetség létében keresendő. Az akkori szabályozás szerint az NHL-ben szereplő csapatok nem köthettek szerződést 20 évnél fiatalabb játékossal – Gretzky pedig 1978 nyarának elején még nem múlt el 18 sem, ám a juniorligákat már kinőtte. Itt jött képbe a WHA bajnoksága, és az abban szereplő Indianapolis Racers, amely hét évre szóló 1.75 millió dollár értékű szerződést kötött vele. Gretzky azonban csak nyolc meccsen lépett jégre itt, ezeken hat pontot gyűjtött – érdekesség, hogy ötödik mérkőzésén szerezte meg első gólját éppen az Edmonton Oilers ellen. Négy másodperc múlva aztán a másodikat is. Nyolc meccs után viszont Gretzkyt a Racers elpasszolta Edmontonba az Oilershez nagyjából 700 ezer dollárért, majd 1978 decemberében meg is szűnt.

A megszűnés – hivatalosan beolvadás – várt aztán az egész WHA-ra is: 1979 nyarán négy csapat – köztük a WHA-ban az év újoncának választott Gretzkyvel addigra már hárommillió kanadai dollár értékben 10 éves szerződéshosszabbítást tető alá hozó Edmonton Oilers – csatlakozott az NHL-hez, így bővítve a liga létszámát 16-ról 20 csapatra. Gretzky az első évében a fentebb már említett 137 pontos teljesítménnyel mutatkozott be az NHL-ben, ám a fennálló szabályozás értelmében csak az számít újoncnak, aki első NHL-es idényét megelőzően soha nem játszott összesen 25 meccset egy idényben egyik amerikai major profi ligában, és az első idényét megelőző két évben összesen nincs hat meccse.

GRETZKY ELSŐ GÓLJA AZ NHL-BEN

A WHA viszont ilyen major ligának számított, így aztán Gretzky hiába múlta felül a korábbi 95 pontos újoncrekordot több mint 40 ponttal, már nem számított első évesnek, így az újonccsúcs maradt Bryan Trottieré, majd 1980-ban Peter Stastny lett az első 100 pont fölötti újonc. Az ő 109 pontos csúcsát aztán Teemu Selänne adta át a múltnak 1993-ban a – máig élő rekord! – 132 pontos bemutatkozással.

Wayne Gretzkyt egyébként a válogatottnál is elkerülték a legnagyobb sikerek. Persze ebben sok meglepetés nincs: a világbajnokságokat rendre az NHL rájátszásának idején rendezik, így a tengerentúlról érkező játékosok csak akkor csatlakozhatnak a vb-n szereplő csapatukhoz, ha a Stanley-kupáért folyó küzdelemben már nem érdekeltek. Így fordulhatott elő, hogy Gretzky csupán egy világbajnokságon járt, 1982-ben bronzérmes lett Kanadával. Pályafutása vége felé közeledve vett részt első és egyetlen olimpiáján: az 1998-as naganói játékokon először szerepelhettek NHL-es profik – a Gretzkyvel felálló kanadaiak a 4. helyen zártak.

Az amerikai sportvilág Gretzkyhez hasonló másik korszakos óriása, a kosárlabdázó Michael Jordan esetében is találunk olyan meglepő tényt, amit mindenki kézenfekvőnek gondolna, pedig pont az ellenkezője igaz.

Gretzkyhez hasonlóan ő sem ünnepelhetett soha világbajnoki címet, sőt, még csak nem is járt világbajnokságon az amerikai válogatott tagjaként.

Pedig a hétköznapi sportrajongó talán azt gondolhatná, hogy minden idők egyik legjobbjának tartott kosárlabdázója tényleg mindent megnyert a saját sportágában. Nos, nem.

Ennek viszonylag egyszerű oka van: a Nemzetközi Kosárlabda-szövetség 1994-ig nem engedélyezte az NBA-ben szereplő profik szereplését a világbajnokságokon, s 1992-ig az olimpiai játékokon sem. Akkor a Jordan vezette Dream Team, vagyis – egybehangzó vélemények szerint – minden idők legjobb kosárlabdacsapata könnyedén nyerte meg az aranyat Barcelonában.

Ugyanakkor 1981 és 1984 között egyetemi játékosként lett volna lehetősége a vb-részvételre, de nem került be az 1982-es tornán szereplő (s másodikként záró) amerikai csapat keretébe. Érdekesség, hogy az 1984-es Los Angeles-i olimpián már a Chicago Bulls draftolt játékosaként volt ott, és meg is nyerte a tornát a válogatottal, így olimpiai bajnokként mutatkozhatott be a Bullsban, ám a világbajnoki részvételre a következő tíz évben nem volt esélye.

A DREAM TEAM MENETELÉSE AZ ARANYIG BARCELONÁBAN

A profikra vonatkozó tiltás feloldása után viszont az elméleti lehetőség ott állt Jordan előtt, hogy világbajnokságon játszhasson, ám az 1994-es vb idején éppen első visszavonulását töltve inkább baseballozott, majd az 1998-as vb-n nem voltak NBA-játékosok a keretben, miután az észak-amerikai profi bajnokság szereplői lockoutot tartottak. Jordan 1999 januárjában másodszor is visszavonult, és ugyan a 2002-es hazai rendezésű vb idején már ismét a pályán volt, a Washington Wizards színeiben mutatott teljesítménye már nem ért vb-meghívót. És őszintén, talán jobb is, hogy a történelme addigi legrosszabb szereplését felmutató, 6. helyen záró brigádból kimaradt.

Szintén meglepőnek számíthat, hogy a profi pályafutását 50 meccs után veretlenül, 27 KO-val befejező ökölvívó, Floyd Mayweather Jr., amatőrként nem tudta megnyerni az egyetlen olimpiát, amelyen indult. Persze, igazából azok vannak többségben, akik egyetlen olimpiai részvételük alkalmával nem lettek bajnokok, így ez statisztikailag nem meglepő, ugyanakkor Mayweather az atlantai olimpia előtt az 57 kilós súlycsoport első számú esélyesének számított. Az akkor 19 éves bokszoló, háromszoros nemzeti bajnokként érkezett a játékokra, s klasszisát az első meccsén igazolta is: 57 másodperccel a kezdés után már 10:1-re vezetett kazah ellenfelével szemben, amikor megszakították a küzdelmet.

Az örmény Artur Gevorgjan és a kubai Lorenzo Aragón elleni pontozásos siker után jött a háromszoros világbajnok és háromszoros Európa-bajnok bolgár Szerafim Todorov az elődöntőben, és az atlantai olimpia bokszversenyeinek legnagyobb botránya. A mérkőzést vezető bíró először ugyanis Mayweather karját emelte a magasba, miközben a hangosbemondó a pontozók döntésének megfelelően Todorov győzelmét hirdette ki. Az amerikaiak óvtak, amit elutasítottak (Todorov a döntőben kikapott a hazája első olimpiai bajnoki címét nyerő thaiföldi Szomrak Khamszingtől), Mayweather soha nem bokszolt többet amatőrként, két hónappal később egy kiütéses sikerrel mutatkozott be a profik között.

AZ ATLANTAI BOKSZBOTRÁNY

Az olimpiai aranyérem hiánya miatt kerülhet cikkünkbe minden idők legkiválóbb horvát magasugrója, Blanka Vlasic is, aki a 2000-es évek második felében volt igazán csúcsformában, ám az olimpiai siker sehogy sem jött össze számára. Az 1983-as születésű magasugró kétszeres junior világbajnokként érkezett a felnőttek közé az új évezred elején – igaz, 17 évesen már ott volt a sydney-i olimpián, hogy szokja a légkört, s a 17. helyen zárt. A felnőttek közötti első jelentős érmét a 2004-es budapesti fedett pályás világbajnokságon nyerte, bronzérmes lett, s már rendszeresen vitte át a lélektani határnak számító kétméteres magasságot, 203 centivel megdöntötte a horvát rekordot, így az athéni olimpia egyik favoritjaként indulhatott a játékokon. Ott azonban a 189 centis ugrásával csak a 11. helyen zárt.

Hamar kiderült a gyenge eredmény oka: pajzsmirigy-betegséggel diagnosztizálták, így a következő évben alig-alig versenyzett. 2006-ban visszatért, s a 2007-es világbajnokságtól kezdve páratlan sorozatba kezdett: a következő három évben minden versenyt megnyert, amelyen elindult – az olimpiát leszámítva. Ám a pekingi tornán is csak egyetlen ugráson múlott számára a siker. A páratlanul izgalmas finálé végén az addig minden magasságot elsőre teljesítő Vlasic a 205 centivel nem bírt, míg az addig három ugrását is elrontó belga Tia Hellebaut elsőre átugrotta a magasságot, így ő került előnybe, s miután Vlasic a 207 centit háromszor is leverte, a belga örülhetett a bajnoki címnek.

A PEKINGI DÖNTŐ

Vlasic négy évvel később Achilles-ín problémája miatt nem vehetett részt a londoni olimpián, összesen 20 hónapot hagyott ki. A 2014-es visszatérése után is egyre sűrűbben mondott le versenyeket sérülés miatt, s egyre ritkábban jutott két méter fölé, viszont 2016-ban hamar kijutott az olimpiára. Ott a döntőben megint nem járt sikerrel: négyen is átugrották a győzelemhez elég 197 centis magasságot, de Vlasic – ahogy a korábbiakat, úgy ezt is – csak másodikra teljesítette, s ez a bronzéremre volt elég. Ettől függetlenül Vlasic csupán a hetedik olyan női magasugró lett, aki két olimpiai érmet is szerzett.

A RIÓI DÖNTŐ

Ha már atlétika: nem maradhat ki az összeállításunkból Merlene Ottey sem, a futópályák „bronz királynője”. Hiába a jamaicaiból szlovénné lett legendás sprinter 18 éves korától 52 éves koráig tartó pályafutása, az olimpiai győzelem neki sem jött össze. Pedig volt alkalma próbálkozni bőven, hiszen hét olimpián szerepelt, de nyerni nem tudott 100-on, 200-on és a 4x100-as váltóval sem. Van viszont cserébe 9 olimpiai érme, 3 ezüst és 6 bronz, az első még 1980-ból, az utolsó 2000-ből. A hosszú pályafutása utolsó tíz évében Szlovéniát képviselő Ottey háromszoros világbajnok szabadtéren és fedett pályán egyaránt, 1983 és 2003 között további 15 érmet gyűjtött a világbajnokságokon, s a mai napig az egyetlen nő, aki fedett pályán 22 másodperc alatt futotta le a 200 métert.

A legközelebb az olimpiai győzelemhez Atlantában járt a 100 méteres síkfutásban: nagy ellenfelével, Gail Deversszel szinte egyszerre értek célba, s az óra mindkettejüknél 10.94-et mutatott. A célfotó hosszú perceken át tartó tanulmányozása után kiderült, hogy az amerikai megvédte címét, mert öt ezredmásodperccel megelőzte Otteyt, aki a négy évvel korábbi, ötödik helyet érő 10.88-as idejével simán győzött volna.

AZ ATLANTAI 100 MÉTERES DÖNTŐ

Ha pedig már ezredmásodperceket említettünk az előbb, akkor tegyük hozzá, hogy a nyolcadik olimpiai részvételétől sem sokkal több választotta el, mint az aranyéremtől: a 2008-as pekingi játékokról a szlovén 4x100-as váltó 28 ezredmásodperccel maradt le.

Csak egy ember akad az újkori olimpiák 124 éves történetében, aki Merlene Otteynél többszörös érmes, de egyetlen aranya sincs: a németek kiváló úszója, Franziska van Almsick.

A most 42 éves egykori kiváló gyorsúszó ugyanis 1992 és 2004 között négy olimpián 4 ezüst- és 6 bronzérmet szerzett, de aranyat egyet sem tudott nyerni.

A kilencvenes években gyakorlatilag Európa első számú gyorsúszójának tekinthetjük, hiszen 22 (!) Európa-bajnoki aranya van – ebből négy 25-ös medencében –, és akad még két világbajnoki címe is, valamint 13 éven át tartotta a 200 méteres női gyorsúszás világrekordját.

Ilyen pedigrével legalábbis meglepő az olimpiai arany hiánya.

Az olimpiát elhagyva végül vessünk egy pillantást a fehér sport világára: a férfiaknál a világranglista 1973-as bevezetése óta összesen 26 játékos állt valaha a világranglista élén, és közülük két teniszező úgy tette ezt meg, hogy addig még nem nyert Grand Slam-tornát. Az úttörő Ivan Lendl volt, aki 1983-ban lett világelső, de csak 1984-ben jegyezte első GS-tornagyőzelmét. A cseh(szlovák) klasszis az 1984-es Roland Garroson gyűjtötte be első nagy tornagyőzelmét, s pályafutása során nyolcig jutott. A másik versenyzőnk túltesz rajta: a chilei Marcelo Ríos 1998-ban két részletben összesen hat hétig állt a rangsor élén, de ő pályafutása során soha nem tudott Grand Slam-tornán diadalmaskodni – sőt, döntője is csak egy van, az 1998-as Australian Opené, amelyet a cseh Petr Kordával szemben vesztett el.

A nőknél is akad hasonlóra példa: az eddigi 27 világelsőből azonban jóval többen, szám szerint heten első GS-sikerüket megelőzően álltak a rangsor élén. Kim Clijsters, Amélie Mauresmo, Jelena Jankovics, Dinara Szafina, Caroline Wozniacki, Karolína Plísková és Simona Halep közül Szafina, Jankovics és Plísková soha nem nyert Grand Slam-tornát, de tegyük hozzá, utóbbi kettőnek még van esélye, mert még mindig aktívak – bár a 35 éves Jankovics esetében ez az esély inkább elméleti, miután az elmúlt két évben folyamatosan sérült volt, s jelenleg nem szerepel a WTA befagyasztott világranglistáján.

(A cikkhez felhasználtuk a wikipedia vonatkozó szócikkei mellett, a sports-reference.com, a records.nhl.com, a boxrec.com statisztikáit. Külön köszönet Marosi Gergely kollégának az RG-s kiegészítésért.)