A Hűség Embere ma 85 éves

„Véletlenül kezdtem el vívni – nem tegnapelőtt! – 1949-ben, amikor a Sarló utcai grundról első mesterem, G. Kiss Gyula bácsi elcsalogatott – emlékezett a kezdetre az ünnepelt. – Ő lehelt életet a II. világháborút követően tetszhalott állapotba került helyi vívásba, így neki vagyok a leghálásabb. De természetesen szeretnék egyidejűleg köszönetet mondani Vass Imre bácsinak és Szőcs Bertalannak is. Felnőttként Berci foglalkozott velem a legtöbbet. ”

– Akkoriban, ha valaki vidékiként elért egy-egy kiemelkedő eredményt, nem úszta meg a hívást: jöjjön Budapestre. Ön is megkapta ezt a lehetőséget?
– De még mennyire! Az első, az 1960-ban a Balaton-bajnokságon, két fegyvernemben is elért sikeremet követően Dr. Csanádi György közlekedés- és postaügyi miniszter többször is megkeresett és ígért minden szépet és jót, ha a BVSC-be igazolok. Bár kapcsolatunk sok éven át mondhatni baráti volt, (ő biztosította 1973-ban az akkori szolnoki sportcsarnok építéséhez a szükséges pénzt!) mégis ellen tudtam állni a kérésnek és megmaradtam vidékinek, akinek ebből bizony nem egyszer konkrét hátrányom is származott.

– Két évvel később, 1962-ben már Buenos Airesben, a világbajnokságon is pástra léphetett.
– Továbbra is jól ment a vívás, 1964-ben, Tokió előtt már a második helyre jöttem fel a ranglistán, mégis „kifelejtettek” az olimpiai csapatból. Ezt a mellőzést is túléltem; 1965-ben, Londonban, a rendkívül rangos Martini Kupát megnyertem. Egy év múlva viszont még esélyt sem kaptam arra, hogy megvédhessem az ottani elsőségemet. Megint másnak kellett utaznia...

– Ezek a „bodicsekek” sem szegték kedvét és végül csak kijutott élete egyetlen olimpiájára, Mexikóvárosba.
– Már az előolimpiára is beválogattak, majd 1968-ban sikerült komoly részeredményekkel hozzájárulnom a csapat olimpiai bajnoki címéhez. A többieket nem bántva idézem, hogy a csapatverseny során én voltam a válogatott legjobban „húzó” embere az elért 85 százalékos teljesítményemmel. Minden társammal jó volt a kapcsolatom, de Schmitt Palira külön is szívesen emlékezem, mert vele sok éven át mindig egy szobában laktam.

– Bár még 1972-ben is utaznia kellett volna a müncheni ötkarikás játékokra, így sem elégedetlen ember. Idejében készült a civil életre, így nem érhette meglepetés az élsport befejezését követően.
– Kitanultam a géplakatos szakmát, s még aktív éveim közepén elvégeztem a gépipari technikumot is. Egészen az 1995-ben volt nyugdíjazásomig a MÁV tanműhelyében oktattam a fiatalokat. Szívesen végeztem a dolgomat, legfeljebb annak nem örültem, amikor párttagság hiányában „megkíméltek” az előléptetéstől...

– Hogyan telnek a nyugdíjas évei?
– Feleségemmel együtt örülünk az életnek, a két lányunknak, az unokáknak. Hetente kétszer is teniszezek több, egykori vívótársammal is párosban, és alig várom, hogy visszatérhessünk a pályára.

– Miként vélekedik az akkori döntéséről, hogy megmaradt szolnokinak?
– Alapvetően elégedett vagyok, hiszen a város megbecsül. Én vagyok a helyi sportcsarnok névadója. Ha van verseny és meghív a pislákoló helyi vívóélet vezetője, Szatmári Edina, akkor el-elmegyek. A szolnoki vívásról Békési István összeállításában készülőfélben lévő könyvben is kiemelt helyet kapok, mit kellene még elérnem? Volt, aki rákérdezett, lehetnék-e a Nemzet Sportolója? Erre is az a válaszom, mint sok, más kérdésre: ha fővárosi lennék, talán szóbakerülhetne az én nevem is... Nevetni fog, mindmáig egyik legnagyobb örömömre az szolgál, hogy városomnak, Szolnoknak 1970-ben megnyerhettem az országos egyéni párbajtőr bajnoki címet is az olimpiai aranyérem mellé... Igazi lokálpatriótának tartom magamat, akinek a felmenői is itt éltek és én is örömmel viszem tovább ezt a családi hagyományt.

– Hogyan ünnepli ezt a nem mindennapi kerek évfordulót?
– A jógának nagyon sokat köszönhetek, a légzések nem maradhatnak el még a születésnapomon sem. Nagy örömünkre mindkét, Budapesten élő lányunk közül az egyik „hazamerészkedik”, így együtt lehetünk. Feleségem – aki szeret, és nagyon jól tud is főzni – kedvenceimet, a gulyáslevest és a vargabélest teszi majd az ünnepi asztalra.