A hivatásod volt az életed – Koncz György kollégánktól búcsúzunk

Amikor a múlt héten mindenféle vizsgálatok után posztoltál magadról a kórházból egy fotót, félig viccesen megkérdeztem tőled: ugye csak illusztráció leszel valamelyik anyaghoz? Persze gyorsan, amolyan „gyurkásan” leoltottál: „Úgy ismersz?”

Azonnal elszégyelltem magam, mert valóban nem szerettél a lencse másik végén állni, és ha már így kellett lássalak a közösségi oldalon, akkor tudhattam volna, hogy tényleg baj van.

Magadat ritkán mutattad meg, viszont az egész életedet arra tetted fel, hogy mások fontos pillanatait, szépségeit, problémáit, örömét vagy fájdalmát megörökítsd. Tántoríthatatlanul kerested a témát, a megfoghatatlant, amely egy jókor megejtett kattintással mégis megfogható.

Azt nyugodtan kijelenthetem, hogy minden fotós különleges személyiség, akikhez gyakran speciális szótár, pedagógiai érzék, empátia kell, de biztosan sokan gondolják ezt rólunk, újságírókról is. Azt hiszem, Gyurka, mi megtaláltuk egymással a hangot. Az első közös utunkon vezetéstechnikai tanácsokat adtál a szakadó esőben, aztán később rajongással meséltél a veterán autókról, azok bütyköléséről, a hozzávaló alkatrészek beszerzésének technikájáról.

Sajátos mosolyoddal anekdotáztál a hetvenes évek életérzéséről, lázadásaidról, sok-sok közös munka után pedig egyre többet a családodról – így mélyült el fokozatosan a kapcsolatunk. Csodáltam benned, ahogy Kolozsváron egy szilvapálinkával, sörrel átitatott éjszaka után reggel elindultál, csak azért, hogy életképeket készíts a kincses városban, míg én a fejfájás-csillapítókért kúsztam a lesötétített szobában, de Nisben, Belgrádban – meg éppen, amerre vetett minket a sors – is lejártad a lábad csak azért az egy pillanatért, amely képen megörökítve többet mond a helyszínről, mint száz útikönyv.

Irigyeltem, hogy még akkor is sztoikus nyugalommal figyelted a történéseket, ha itt-ott slamasztikába kerültünk, hogy aztán egy jókor elhelyezett, csendes, de velős mondattal helyretegyél mindent és mindenkit.

Utoljára tavaly nyáron, Belgrádban, a Duna-parton ültünk le hosszabban beszélgetni, de akkor is ki-ki hajoltál az asztaltól, mert a fény csodálatosan esett szemben a várra, és nyilván meg kellett örökítened. Hiába – ahogy Marci fiad a mellbevágó gyászhírhez hozzáfűzte –, a hivatásod volt az életed.

Ötvenhat év, szinte semmi.

Jó lett volna, ha tovább maradsz – sok mindent dokumentálnod kellett volna még…