Gyász: pénteken búcsúztatták kollégánkat, Koncz Györgyöt

Hol vagy? Én már itt!

A legutóbbi SMS-ed még itt van a telefonomban.

Ennél hosszabb üzenetet sohasem írtál, legalábbis nekünk nem. Lehetetlen helyekre tudtad tenni a találkozóinkat – leszállsz a Kökinél a metróról, egészen hátrajössz a peronon, befordulsz balra, majd a P plusz R parkoló végén jobbra… És ha nem tekeregtem oda pontban órára, már pittyent is a telefonomon az üzenet: Hol vagy? Én már itt!

És az utazásunk első húsz percében hallgathattam a morgásod. Mert morogni azt nagyon tudtál… Miért kell ilyen korán indulnunk? Egyáltalán, miért kell ide most lemennünk? Miért nem elég az MTI-ből a kép? És kit érdekel ez a meccs? Kik is játszanak? Mi a tét? Miért ilyen fontos ez nekünk?

Mire valamennyi kérdésedre kimerítő válasszal szolgáltam, már mindent tudtál a női vagy férfi kosárlabda NB I-ről, az adott európai kupasorozatról, a női és férfiválogatott világ- vagy Európa-bajnoki selejtezőjéről.

És a sok zsörtölődés után, a meccsek végén, a csarnokból kifelé jövet már te taglaltad elragadtatással, milyen embertelenül jól játszott x vagy y, milyen elképesztő tempó volt a harmadik negyedben, milyen rosszul cserélt az edző, és miért nem kért időt. A kocsiba újra bepréselődve, Budapest felé elindulva lelkesen kérdezted: Ez kurva jó meccs volt, mikor jövünk megint?

És a velünk, kosárlabda „szakosokkal” tett hosszú utak nyomán a sportág valóságos szakértőjévé váltál. Ismerted a játékosokat, az edzőket – és már ők is ismertek téged. Nem véletlenül írta rólad a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége a honlapján megjelent búcsúztatójában, hogy a kosárlabda fotósa voltál. Olyan történelmi eseményekre jutottál el, amilyenekre magyar fotóriporter évtizedek óta nem. Európa-bajnokságot élhettél végig a férfi és a női válogatottal is. És rád is átragadt az őrült lelkesedésünk, hogy a sportágat a korábbi békaperspektíva helyett végre felülnézetből láttassuk.

Mivel a jó kosárlabdát Magyarországon Budapesttől távoli városokban játsszák, bizony rengeteget utaztunk. Mindig a te autóddal, amit már végtelenül untál. Szegény, húsz-harminc éves Volvóid öregebbek voltak több szerkesztőségbeli kollégánál. Nem véletlenül hangzott el tőled kétféle mondat a találkozóink időpontjának és helyszínének egyeztetése után: most hoztam el a szerelőtől, vagy vinnem kéne már a szerelőhöz…

De az öreg Volvókban rengeteg kalandot éltünk át. Én mondjuk majdnem frászt kaptam, amikor az autópályán Sopron felé repesztve egyszer csak letörött a vezetői oldali visszapillantó tükör, és kilométereken keresztül imádkoztunk, hogy el ne szálljon, mire a Concó nevű pihenőhelyre végre lekanyarodhattunk. Te pedig a lifegő tükröt blazírt arccal, isteni nyugalommal visszaszigszalagoztad a helyére. Mert szigszalagnak minden férfinál kell lennie.

A Concó pihenőhely innentől a kedvencünk lett, már csak a fura neve miatt is. De sokszor álltunk meg benzinkútnál, hogy a két „nyomorult” a kaják zacskóját percekig hunyorogva forgassa, te a magas vércukorszinted, én a tejfehérje-allergiám miatt. Így mentünk be néha napján vendéglőbe is, ha valamiért annyi idővel korábban érkeztünk meg, hogy az ebéd is belefért. Te eheted ezt? Én ehetem azt? Milyen isteni volt Sopronban a piros zománcos lábosból a tyúkhúsleves, a csarnok büféjében az egészen különleges tésztába bújtatott hot dog, Szombathelyen a retró hamburger, Kolozsváron a csorbaleves.

És menet közben persze rengeteget röhögtünk. Mert nevetni azt nagyon tudtál. Meg beszélgettünk: az üllői életről, a három nagyszerű fiadról, hogy Marci miért lett éppen fotós, pedig tudhatná, milyen kegyetlenül kifacsaró szakma, és hogy már lassan kirepül a két nagyobb, csak Simike idézőjelben az „apja fia”, még kicsike, bújós, hagyja, hogy megszeretgesd. Simikét többször is velünk hoztad munkára, a kecskeméti túránkon, esküszöm, meg sem szólalt, talán mert a férfi kosárlabda-válogatott szövetségi kapitánya, a 206 centis Sztojan Ivkovics otthonában ébredt rá, a mesekönyvek mégsem hazudnak, léteznek nagy természetű óriások.

És a hosszú utak közben meg-megálltunk. A vörösben úszó viharfelhőket, a kereszteződésben álló, felújított útmenti kereszteket, a tiszaligeti csarnok mögött a befagyott Tiszát fényképezted. Dumáltunk két-három részből összeszerelendő autókról, megvásárolandó drónokról, közös ismerősünkkel, a méhésznek álló Kántor Mikivel tervezett zenélésekről, akivel még a katonaságnál ismerkedtél meg. Mert a fotózás mellett a zenéről is mindent tudtál. Úgy zengett a Red Hot Chilli Peppers az öreg Volvo elképesztően korszerű hangtechnikájából, hogy majd' szétesett alattunk. A Budapestig hátralévő utolsó kilométereken torkunk szakadtából énekeltünk együtt a Retró rádióval, nehogy elálmosodj.

Imádtad a régi zenét, a régi autót, a régi cuccot – igazi old school arc voltál, ahogy Győri Feri kollégám találóan fogalmazott. Utáltad, ha hajszoltak, ha körülöttünk a hülyék agresszívan hajtottak, és nagyon utáltad a hideget – a katonaságnál csontig fagytál, ezért a Volvóban mindig nagyon fűtöttél, vagy nem kapcsoltad be a légkondit, így harmincöt fokban Körmendre menni sokkoló túra volt. Azt gondoltuk, ha azt kibírjuk, mindent kibírunk.

Azt túléltük.

És beszéltünk még rengeteg tervről – most hirtelen nem is tudom… Látod, nem figyeltem rád eléggé.

Nem figyelünk egymásra eléggé.

Mikor megyünk Sopronba? – csaptad fel az ólomsúlyú fotóstáskád a szerkesztőségi asztalra, amikor legutóbb találkoztunk. Már túl voltunk a járványon, reméltük, újraindulhatnak a bajnokságok.

Lassan indulnak is, Sopronban új keret alakul, sok új arccal, edzőtáborozik a férfiválogatott, Sztojan üdvözöl. Vár Concó, ha korán indulunk, a piros zománclábasos, a büfében a finom hot dog. Oké, leszállok a Kökinél, hátramegyek a peronon, balra fordulok, a P plusz R parkoló végén jobbra.

Én már itt…

Gyuri, te hol vagy?